Se utas, se vasutas: a váróteremben nem dohogott a kályha, az üvegablak mögött összehúzva lógott a függöny, éppen csak a székek nem voltak felpakolva az asztalokra, csak úgy álldogáltak egymás mellett, némileg tanácstalanul. Hogy az ajtó zárva volt-e vagy nyitva, nem tudhatjuk, nem próbálta kinyitni senki sem. A forgalmi iroda is üresen tátongott, a peronon nem lézengett semmiféle télikabát. Sztupa és Troché sem voltak ott, s egy másik állomáson sem, ahol esetleg akadhatott némi mozgolódás, hisz a vonat nagyon is szerepelt a menetrendben: az első viszonylat aznap vagy a tegnapi utolsó, döntse el, aki jobban ismeri az órát. Sztupa és Troché a nyílt pályán várakoztak, egy nagyobbacska kanyar után, ahol tábla jelzi a lassú jel feloldását. Egy domboldal teraszos részén ácsorogtak, pár méter magasból tekintve le a vasútra. Nem is feltétlenül viselkedtek úgy, mint akik holmi szimpla, hétköznapi peronon várakoznak, volt valami nehezen elmagyarázható feszültség a jelenlétükben, hogy mást ne mondjunk, Sztupa többször is fázósan fujkálta ökölbe hajlított kezét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
