Hód Adrienn koreográfus: "Itthon már mindenki kis volumenekben gondolkodik"

A Hodworks tánctársulat alapítója megszállottan kutatja a test kifejezési lehetőségeit. Tánckreációi tabudöntögetők és társadalomkritikusak, de egyben játékosak is. Meghökkentő előadásaival nemzetközi elismerésre tett szert. Legújabb, Shared Values című munkáját Bécsben készítette, de nem csak erről beszélgettünk.

Magyar Narancs: A Hodworks a Theater Bremenben működő Un­usual Symptomsszal együttműködve a Harmonia című előadásában kezdett normatív és az attól eltérő fizikalitású táncosokat egyenrangú partnerként kezelő előadásokat készíteni. Honnan ered ez a szándék?

Hód Adrienn: Számomra a kortárs tánc lehetőség arra, hogy átgondoljam, honnan kezdődik a koreográfia és ki az, aki azt közvetíti. Ez egy nagy szabadság. Átlépi a testi adottságok, az előképzettség és kor határait is. A pályám eleje óta dolgozom amatőr csoportokkal, szépkorúakkal, hátrányos helyzetű fiatalokkal, Schermann Márta Árvaálom című projektjében például nevelőintézetbe került lányoknak tartottam táncfoglalkozást. Elsősorban sosem az átlagos, csúcsparipa táncos test érdekelt, viszont az első inkluzív munka lehetőségét valóban a brémaiak teremtették meg. Az ő táncosaikhoz kellett olyan művészeket keresnünk, akiknek a teste eltér a normatívtól valamilyen irányban. Egyetlen kritérium az volt, hogy hivatásos előadók legyenek. Jöttek idősek, vagy akik túl vékonynak tartották magukat, de jöttek gender fluidok, mozgássérültek, érzékszervi hiányosságokban szenvedők. Sokat tanakodtunk a társulat művészeti vezetőivel, Szabó-Székely Ármin dramaturggal és Molnár Csaba alkotótársammal, hogy egy spektrumra koncentráljunk-e, vagy minél változatosabb legyen az eltérések sora. Aztán arra jutottunk, hogy elsőre nem bírunk el ekkora nyitást. Így olyan formanyelvet építettünk, amely a profi kortárs táncos és a valamilyen testi sérüléssel élő előadóknak talált közös nevezőt.

MN: A következő, Magyarországon megvalósult, Idol című munkádba már mentális problémákkal élő előadók is belekerültek. Hogyan készült az az előadás?

HA: Az is koprodukció volt. Az ArtMenők alapítója, Kopeczny Kata látta a Harmoniát a Trafóban. Elhívtam a közös munkához Gláser Mártont és Kacsó Imolát is. Míg a Harmoniánál csak beszéltünk a mozgásstratégiákról, de fizikálisan nem érintkeztem a résztvevőkkel, itt 9 hónapon keresztül hetente egyszer találkoztunk a csoporttal, és az első fázisban részt vevő táncos voltam. Így belülről tapasztalhattam meg a történéseket, együtt improvizáltam velük. Mindez azért kellett, hogy érezzem őket, és hogy kitolhassam a határokat.

MN: Általában hogyan teremted meg egy-egy előadáshoz a mozgásrendszert?

HA: Nagyon sokat támaszkodom arra, amit a próbákon látok. Fontos, hogy az alkotótársak, a performerek mire rezdülnek. Nagyon ritkán van nálam olyan, hogy előre kitalálok valamit, amit aztán úgy, ahogy van, színpadra is teszek, ahogyan azt a 2021-es salzburgi Bodhi Project számára készített Chorus Line koreográfiámban tettem. Az Idolban megérkezem, a folyosón találkozom a táncosokkal, nézem a szülőket, a barátokat, akik kísérik őket a foglalkozásra, próbára, és az előadás ezzel a jelenetsorral kezdődik. A próbákon az irányított improvizáció közben megfigyeltem őket, és bizonyos mozzanatokat kiemeltem. Intim és érzéki találkozások voltak ezek, néha teljesen egyszerű gesztusokkal, mint amikor felkérnek valakit táncolni egy házibuliban. Sokfelől megtámogatok egy-egy jelenetet is, mire az színpadra kerül, s emiatt nagyon sokszor az az érzésem, hogy egy próbafolyamatból akár nyolcféle előadást is ki lehetne hozni. A szelekció és a fókuszálás nagyon izgalmas részlete a folyamatnak.

 

Fotó: Sióréti Gábor 

MN: Kell hozzá dramaturg?

HA: Az Idolnál nem volt, nagyon el is húzódott a projekt. Ráadásul a szokásomtól eltérően nem hívtam külső embereket sem, hogy megnézzék, mert tudtam, merre szeretném tolni az egészet. Az egyik résztvevő, Panka sajátos jelenléte, a kiszámíthatatlansága alakította a koreográfiát, s hozzá tudtam tenni azt a jól ismert struktúrát, amelyben dolgozom.

MN: Tóth Károly mozgássérült művésszel a Harmoniában dolgoztál együtt először, és most szólót készítesz neki. Kezdettől világos volt, hogy képes lesz erre?

HA: Már az Idolban is éreztem, hogy akár egy embert is jobban meg tudnék fogni. Aztán úgy éreztem, hogy a Karcsival valóban jó lenne meglépni ezt. Karcsi tabuk nélkül beszél minden olyan dologról, amit nem merünk megkérdezni, mert sajnáljuk a fogyatékkal élőket, vagy rájuk sem merünk nézni. Akik érintettek, azok tudják, hogy ez mit jelent. De neki feltehettem bármilyen hülye kérdést, válaszolt rá. Amikor elkezdtünk Brémában dolgozni, még nem tudtam, hogyan közelítsek a tabusított dolgokhoz, sem magánemberként, sem koreográfusként. A készülő szólójában az érdekel, hogy mire van szüksége a hétköznapokban, és mi az, amiről csak azt gondolják az emberek, hogy szüksége van rá. Milyen az életvitele, és hogyan lehet ilyen optimista, amikor még az öltözéshez vagy az étkezéshez is segítségre van szüksége. Lassan változnak csak a dolgok, de vannak olyan országok, ahol már a nem normatív testű előadók számára is elérhető a professzionális táncoktatás. Ez nagyon fontos lépés a tánctörténetben. A brémai produkcióban részt vevő nem normatív testű művészek azzal sem akartak foglalkozni, hogy egyáltalán kiírjuk a színlapra, hogy ők disabled művészek. Annak örülnének, ha túl lenne ezen a társadalom. Ennyi erővel szerintük akkor azt is oda kéne írnunk, hogy valaki átlagos alkatú kortárs táncos.

MN: A Trafóban is bemutatott Shared Valuesban mintha a sérültekkel szerzett tapasztalataidat alkalmaznád ép emberekre.

HA: Úgy kezdtük, hogy csináltunk egy háromnapos workshopot, ahol kiválasztottuk a három Bécsben élő szereplőt. Fontos szempont volt, hogy sokszínű legyen a csapat. Egyebek közt az életközépi válság, a karrier vagy aktivizmus a téma, miközben „easy chat” jelleggel beszélgetnek a színpadon. Annyira sokfélét képvisel ez a négy előadó (Molnár Csabával kiegészülve), hogy az alkotófolyamat alatt rájöttünk, meghallgatni és nem legyőzni kell a másikat. Meg szeretnénk mutatni ezzel a munkával, mit jelent az elfogadás, a megértés, a kapcsolódás, és hogyan következnek ezek egymásból. Már nem is egyéni alkotóként pályáztam rá Bécsben. Itthon nagyon rossz helyzetben van a független kulturális szcéna, ezért Németország, illetve Bécs lett számomra a menedék. Az Amber (2021) óta nem volt magyar támogatásból készített produkcióm. A Voice of Power/A hatalom hangja a grazi Stei­rischer Herbst ʼ23 fesztivál finanszírozásával meghívásra készült, az Idol pedig a Trafó koprodukciós pénzéből. Itthon már a működési pályázati rendszer is összeomlóban van, teljesen kiszámíthatatlan a helyzet. Először Szabó-Székely Ármin dramaturggal pályáztunk, és igaz, hogy ismernek a nemzetközi szcénában, de úgy kaptam 17 millió forintot a produkcióra, hogy Ausztriában még soha nem dolgoztam korábban. Ennyit itthon húsz év után nem kapok egy évre a működési támogatással együtt. Vannak szigorú kikötések is: például meghatározzák a táncosok minimális napidíját: a próbadíj nem lehet napi 200 euró, a fellépti díj 350 euró alatt. A Hodworksnél itthon 20 ezer és 50 ezer forint közötti ez a gázsi, és mi még egy támogatott társulat vagyunk. Felelőtlenség, ha pár százezreket adnak egy produkcióra, amikor tisztán látni, hogy még mondjuk ötmillió hiányzik a megvalósításához. Tehetetlenséget érzek ilyenkor, és elpusztíthatatlan, autonóm megnyilvánulásnak tartom az alkotók részéről, hogy nem adják fel.

MN: Adaptációkban már egyáltalán nem gondolkodsz?

HA: Szeretem a tánc különböző műfajait, jó nézni a klasszikus balettet, a néptáncokat, és nagyon érdekel, hogy az egyes időszakokra jellemző testkép, testhasználat hogyan jelenik meg az akkor alkotó kortársaknál. Hogy miképpen határozza meg a társadalmi környezet a tánc módozatait, mi mozdítja például az urban dancer testét. Erősen érdekel a múlt, és inspirálnak a hatások, a forma, a légkör. Jó lenne egy full klasszikus technikára épített kortárs történetet megalkotni, régi formában, teljesen új tartalmakkal. Vagy még inkább egy régi történetet a mába helyezni. Hétköznapi balettel mesélni egy mai családról. Nem a saját alkotótársaimmal, hanem úgy, hogy ehhez megkapjak egy ilyesmire nyitott, teljes balett-tánckart. Az Operaház nem tudom, hogy mennyire volna kész arra, hogy egy ilyet megtáncoljon, de lehet, hogy csak próbálkoznom kéne.

MN: Nem merült fel benned, hogy újra táncosként is részt vegyél egy-egy koreográfiában?

HA: Már el is mentem Vass Imre „Vasi” egy táncórájára a Jurányiba. Utoljára Ladjánszki Mártival táncoltam húsz éve. A színházi projektekben, mint például a Dollár Papa Gyermekei társulat két előadásában, kis szerepekben már mozogtam, beszéltem is. Hülye érzéseim is támadtak, például szeretnék megtanulni nyilazni. Lovagolni is szeretnék, de leg­inkább a műlovaglás érdekel, illetve a lóakrobatika.

MN: Csak nem lovas színházat szeretnél csinálni?

HA: Ez még nem kiforrott gondolat, de kortárs zenei világgal érdekes lehet.

MN: Mit tudsz a közeljövőről?

HA: A brémai Harmonia darabbal elég sokat turnézunk, Münchenbe visszahívtak tanítani az Iwanson tánciskolába, és kaptunk megkeresést a Helsinki Dance Companytól, hogy készítsünk egy közös előadást. Itthon viszont évről évre kevesebb produkció készül. Akik most jönnek fel és jók, például az AHA társulat, nem is nagyon tudnak továbblépni. Itthon egyébként jelképes összegekért is dolgozom vagy önkéntesen, ha nincs működési pénz, viszont, ha nem tudom kitermelni azt az évi 15 millió forintot, mely összegből egy stáb egy íróasztallal, banki költségekkel együtt megáll, akkor nem tudom megtartani az embereimet, szabad­úszóvá kell válnom, aki projektmunkákat csinál. Itthon már mindenki kis volumenekben gondolkodik. Egyébként az unió más országaiban is vágnak a költségvetésből, de mindenhol magasabbról indul az olló.