A turisták kezében leggyakrabban előforduló útikönyvmárkák egyike kétségkívül a Lonely Planet. Az LP-könyvek Magyarország-szakértőjével, a Budapest és a Hungary Guide amerikai szerzőjével, Steve Fallonnal beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Minden reménybeli LP-írónak át kell esnie egy beugró feladaton; a számos referencián túl egy 2000 szavas, Lonely Planet-stílusban írt fogalmazvánnyal kell meggyőzniük alkalmasságukról a felvételiztetőket.
Steve Fallon: Igen, és ezt még az úgynevezett profiktól is megkövetelik. Mielőtt 1992-ben megérkeztem Budapestre, 13 évig Hongkongban éltem és egy Business Traveller nevű magazint szerkesztettem, illetve volt egy kifejezetten útikönyvekre specializálódott boltom, szóval aligha számítottam újoncnak a szakmában. Mikor a társam és én elhatároztuk, hogy elhagyjuk Hongkongot és Budapestre jövünk, felvetettem az ötletet Tony Wheelernek, a Lonely Planet alapítójának, akit még szerkesztő koromból ismertem, hogy írnék nekik Kelet-Európáról. Tony válasza az volt, hogy K.-Európa már elkelt, épp előkészítés alatt áll, de Magyarország mehet. Természetesen én is megírtam a magam kis dolgozatát; mivel Hongkongban éltem, helyi témát választottam, a kiadónál pedig elégedettek voltak az eredménnyel. Nem nagy ördöngösség az ilyesmi, ha az ember már látott LP-útikönyvet, és van némi tapasztalata az útikönyvírás terén. Ráadásul akkoriban még meglehetősen kötetlen stílus jellemezte a Lonely-könyveket.
MN: Hogyan változott ez az évek folyamán?
SF: Ahogy kezdte kinőni magát a kiadó, a könyvek is kezdtek egyre óvatosabbak lenni, egyre nagyobb hangsúlyt kapott a politikai korrektség például. A tárgyszerűség lett a legfőbb irányadó.
MN: Az olvasók nem kifogásolták ezt a viszszafogottságot?
SF: De igen, és ez az eladásokban is megmutatkozott, ezért egy idő után újra szabadabban lehetett írni, ha nem is olyan szabadon, mint a régi szép időkben. Persze voltak azért vadhajtásai is a régi nagy szabadságnak, akadtak szerzők, akik a politikai szimpátiáikat is belekeverték az útikönyvírásba. A Kelet-Európáról szóló könyv első kiadásának szerzője például rendíthetetlen szocialista volt, s elragadtatásában védelmébe vette az NDK-t! Vagy egy másik szerző George Bushról értekezett, és bár én sem vagyok Bush-rajongó, na de mégis, hogy kerül George Bush egy útikönyvbe?! Ma már ilyesmi nem fordulhat elő, már csak azért sem, mert a BBC tulajdonában vagyunk. Jóval körültekintőbben kell eljárnunk, sok az érzékeny téma, melyek nem engedik meg a személyes elfogultságokat, teszem azt, ha például a Magyarország-könyvben a romániai magyarokról esik szó.
MN: Amikor 92-ben belefogott a Hungary Travel Guide első kiadásába, volt, hogy az említett túlkapásokat elkerülendő meg kellett tartóztatnia magát?
SF: Például amikor a jobboldal egyik vezéralakjáról írtam, valamilyen István, most nem ugrik be a teljes neve, az ő esetében például, noha igen határozott véleményem volt, azt azért mégsem írhattam bele egy útikönyvbe.
MN: Ennél a könyvnél mennyi időt vett igénybe a kutatómunka?
SF: Amikor az első kiadást írtam, 1992-93-ban, Magyarországon éltem. 5-6 hónapot töltöttem utazással, és még egyszer ugyanennyit a könyv megírásával. Amikor 1999-ben visszatértem, hogy megírjam a Budapest Guide első kiadását, már jól ismertem a várost, úgyhogy ezúttal egy hónap is elég volt a felkészülésre.
MN: A Lonely Planet alapszabálya, hogy a szerzők nem fogadhatnak el "ingyenebédet". A kiadó fedezi az összes helyben felmerülő költséget?
SF: Kötünk egy szerződést, abban meg van határozva, mennyiből gazdálkodhatok, de ezt követően mindenki maga dönti el, hogy a rendelkezésére álló összeget hogyan használja fel.
MN: Volt, hogy a bekerülés reményében megpróbálták lekenyerezni?
SF: Magyarországon nem találkoztam ilyesmivel. 92 óta csinálom a Magyarország-könyvet, úgyhogy nemcsak én ismerem jól az országot, de engem is elég jól ismernek, úgyhogy természetes, hogy adódnak helyzetek, amikor merő kedvességből megkínálnak vagy meginvitálnak valamire. Ha ez pusztán a vendégszeretet megnyilvánulása, akkor rendben van, Japánban vagy Koreában például nagyon nehéz elkerülni, hogy a helybéliek ne adjanak valamit a vendégszeretetük jeléül. De ez nem ugyanaz, mint amikor a megjelenés fejében akar valaki adni valamit. Az megengedhetetlen.
MN: A könyvben szereplő összes helyet személyesen szemrevételezi?
SF: Lehet, hogy ez merő ódivatúság a részemről, de ebből nem engedek. Arról nincs tudomásom, hogy valaki egy első kiadáshoz az internetről szedte volna az információit, de olyan már biztos történt, hogy egy felújított kiadáshoz az internetet használták.
MN: Milyen gyakran újítják fel a Lonely Planet Guide-okat?
SF: Vannak, amelyeket két- és vannak, amelyeket hároméves időközönként. És ha jól tudom, de ez nagyon ritka, vannak a négyéves ciklusúak, mint például Irán vagy Mongólia. A kétévesek közé tartozik például London és Párizs vagy Kína és India. Budapest és Magyarország a háromévesek körébe tartozik, de úgy tudom, szó van róla, hogy Budapest átkerüljön a kétévesbe, annyi a változás mostanában.
MN: Mennyire frissek egy éppen megjelent könyv információi?
SF: Kábé 4-5 hónap telik el a leadás és a megjelenés között. Jövőre kezdem az újabb Budapest- és Magyarország-kiadás előkészületeit, 2012-re lesznek meg a könyvek. Emlékszem, az első Budapest Guide megjelenése alkalmából Tony Wheeler is eljött Budapestre. Korábban még nem járt Magyarországon, ezért megkérdeztem, hová vigyem, menjünk-e fel a Várba, de nem, Tony a páternosztert akarta kipróbálni. Valahogy sikerült is bekönyörögni magunkat a Vörösmarty téren az egyik utolsó páternoszteres épületbe. Kérdeztem utána Tonytól, most akkor mehetünk a Várba? De nem, a Vár helyett ki kellett próbálnunk még egy páternosztert.
