"Körültekintőbben kell eljárnunk" - Steve Fallon útikönyvíró

Film

A turisták kezében leggyakrabban előforduló útikönyvmárkák egyike kétségkívül a Lonely Planet. Az LP-könyvek Magyarország-szakértőjével, a Budapest és a Hungary Guide amerikai szerzőjével, Steve Fallonnal beszélgettünk.

A turisták kezében leggyakrabban előforduló útikönyvmárkák egyike kétségkívül a Lonely Planet. Az LP-könyvek Magyarország-szakértőjével, a Budapest és a Hungary Guide amerikai szerzőjével, Steve Fallonnal beszélgettünk.

*

Magyar Narancs: Minden reménybeli LP-írónak át kell esnie egy beugró feladaton; a számos referencián túl egy 2000 szavas, Lonely Planet-stílusban írt fogalmazvánnyal kell meggyőzniük alkalmasságukról a felvételiztetőket.

Steve Fallon: Igen, és ezt még az úgynevezett profiktól is megkövetelik. Mielőtt 1992-ben megérkeztem Budapestre, 13 évig Hongkongban éltem és egy Business Traveller nevű magazint szerkesztettem, illetve volt egy kifejezetten útikönyvekre specializálódott boltom, szóval aligha számítottam újoncnak a szakmában. Mikor a társam és én elhatároztuk, hogy elhagyjuk Hongkongot és Budapestre jövünk, felvetettem az ötletet Tony Wheelernek, a Lonely Planet alapítójának, akit még szerkesztő koromból ismertem, hogy írnék nekik Kelet-Európáról. Tony válasza az volt, hogy K.-Európa már elkelt, épp előkészítés alatt áll, de Magyarország mehet. Természetesen én is megírtam a magam kis dolgozatát; mivel Hongkongban éltem, helyi témát választottam, a kiadónál pedig elégedettek voltak az eredménnyel. Nem nagy ördöngösség az ilyesmi, ha az ember már látott LP-útikönyvet, és van némi tapasztalata az útikönyvírás terén. Ráadásul akkoriban még meglehetősen kötetlen stílus jellemezte a Lonely-könyveket.

MN: Hogyan változott ez az évek folyamán?

SF: Ahogy kezdte kinőni magát a kiadó, a könyvek is kezdtek egyre óvatosabbak lenni, egyre nagyobb hangsúlyt kapott a politikai korrektség például. A tárgyszerűség lett a legfőbb irányadó.

MN: Az olvasók nem kifogásolták ezt a viszszafogottságot?

SF: De igen, és ez az eladásokban is megmutatkozott, ezért egy idő után újra szabadabban lehetett írni, ha nem is olyan szabadon, mint a régi szép időkben. Persze voltak azért vadhajtásai is a régi nagy szabadságnak, akadtak szerzők, akik a politikai szimpátiáikat is belekeverték az útikönyvírásba. A Kelet-Európáról szóló könyv első kiadásának szerzője például rendíthetetlen szocialista volt, s elragadtatásában védelmébe vette az NDK-t! Vagy egy másik szerző George Bushról értekezett, és bár én sem vagyok Bush-rajongó, na de mégis, hogy kerül George Bush egy útikönyvbe?! Ma már ilyesmi nem fordulhat elő, már csak azért sem, mert a BBC tulajdonában vagyunk. Jóval körültekintőbben kell eljárnunk, sok az érzékeny téma, melyek nem engedik meg a személyes elfogultságokat, teszem azt, ha például a Magyarország-könyvben a romániai magyarokról esik szó.

MN: Amikor 92-ben belefogott a Hungary Travel Guide első kiadásába, volt, hogy az említett túlkapásokat elkerülendő meg kellett tartóztatnia magát?

SF: Például amikor a jobboldal egyik vezéralakjáról írtam, valamilyen István, most nem ugrik be a teljes neve, az ő esetében például, noha igen határozott véleményem volt, azt azért mégsem írhattam bele egy útikönyvbe.

MN: Ennél a könyvnél mennyi időt vett igénybe a kutatómunka?

SF: Amikor az első kiadást írtam, 1992-93-ban, Magyarországon éltem. 5-6 hónapot töltöttem utazással, és még egyszer ugyanennyit a könyv megírásával. Amikor 1999-ben visszatértem, hogy megírjam a Budapest Guide első kiadását, már jól ismertem a várost, úgyhogy ezúttal egy hónap is elég volt a felkészülésre.

MN: A Lonely Planet alapszabálya, hogy a szerzők nem fogadhatnak el "ingyenebédet". A kiadó fedezi az összes helyben felmerülő költséget?

SF: Kötünk egy szerződést, abban meg van határozva, mennyiből gazdálkodhatok, de ezt követően mindenki maga dönti el, hogy a rendelkezésére álló összeget hogyan használja fel.

MN: Volt, hogy a bekerülés reményében megpróbálták lekenyerezni?

SF: Magyarországon nem találkoztam ilyesmivel. 92 óta csinálom a Magyarország-könyvet, úgyhogy nemcsak én ismerem jól az országot, de engem is elég jól ismernek, úgyhogy természetes, hogy adódnak helyzetek, amikor merő kedvességből megkínálnak vagy meginvitálnak valamire. Ha ez pusztán a vendégszeretet megnyilvánulása, akkor rendben van, Japánban vagy Koreában például nagyon nehéz elkerülni, hogy a helybéliek ne adjanak valamit a vendégszeretetük jeléül. De ez nem ugyanaz, mint amikor a megjelenés fejében akar valaki adni valamit. Az megengedhetetlen.

MN: A könyvben szereplő összes helyet személyesen szemrevételezi?

SF: Lehet, hogy ez merő ódivatúság a részemről, de ebből nem engedek. Arról nincs tudomásom, hogy valaki egy első kiadáshoz az internetről szedte volna az információit, de olyan már biztos történt, hogy egy felújított kiadáshoz az internetet használták.

MN: Milyen gyakran újítják fel a Lonely Planet Guide-okat?

SF: Vannak, amelyeket két- és vannak, amelyeket hároméves időközönként. És ha jól tudom, de ez nagyon ritka, vannak a négyéves ciklusúak, mint például Irán vagy Mongólia. A kétévesek közé tartozik például London és Párizs vagy Kína és India. Budapest és Magyarország a háromévesek körébe tartozik, de úgy tudom, szó van róla, hogy Budapest átkerüljön a kétévesbe, annyi a változás mostanában.

MN: Mennyire frissek egy éppen megjelent könyv információi?

SF: Kábé 4-5 hónap telik el a leadás és a megjelenés között. Jövőre kezdem az újabb Budapest- és Magyarország-kiadás előkészületeit, 2012-re lesznek meg a könyvek. Emlékszem, az első Budapest Guide megjelenése alkalmából Tony Wheeler is eljött Budapestre. Korábban még nem járt Magyarországon, ezért megkérdeztem, hová vigyem, menjünk-e fel a Várba, de nem, Tony a páternosztert akarta kipróbálni. Valahogy sikerült is bekönyörögni magunkat a Vörösmarty téren az egyik utolsó páternoszteres épületbe. Kérdeztem utána Tonytól, most akkor mehetünk a Várba? De nem, a Vár helyett ki kellett próbálnunk még egy páternosztert.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.