De a legőszintébb sajnálatára nem a bulizók közé, hanem az Óbudai Szeszgyár személyi állományába. Voltak persze olyanok is, akiknek az ilyesmi nagy örömükre szolgált volna, beépülni egy szeszgyárba, na, hallod, ám ide bizalmi ember kellett – e felismeréshez pedig keserves tapasztalatokon keresztül vitt az út. Sztupa és Troché ugyanis már próbálkoztak egy nagy központi bulival a parton, de az nem ment egyszerűen, ők pedig az egyszerű dolgokat szerették. Ilyenformán ezt az első – máskülönben fényesen sikerült – hepajt egy év szünet követte, hogy Ómafának legyen módja rendesen beépülni. Az egy kerek esztendőt persze tűkön ülve töltötte a szakadatlan szórakozást áhító közönség, de Sztupa és Troché tudták, hogy csak biztosra szabad menni. Mármost magyarázd ezt el valakinek, aki tegnap este még a parton táncolt válogatott társaságban hajnalhasadásig a Toshiba kazettás rádiómagnó zenéjére, s fűzte a csajokat vagy a srácokat a lampionok alatt, elmélázó pofával bámulva a túlparti burgyingot a Hajógyári-szigeten. A szervezés pedig azért volt szerfelett kényelmetlen… tudjuk, mert nem volt beépített ember. Csak annyit lehetett tudni, hogy a hétvégén nem üzemel a szeszgyár, s pusztán néhány őr grasszál a telepen. Szerencsére a gyár vaskos téglafala nem volt túl magas a HÉV felőli oldalon, s a tetejére sem raktak üvegcserepeket vagy acéltüskéket az illetéktelen behatolók és a madarak ellen, szóval a bejutás volt a legkevesebb, s kis ügyességgel a rekeszek kiadása is megoldható volt, csak egy kötél és egy kampó kellett hozzá, s huss, az a három-négy Sztár tonikos rekesz már kinn is volt. S ugyanazokkal a kötelekkel le is lehetett ereszteni a Dunába őket, nem is annyira biztonsági, mint inkább temperálási célokból. Csupán az őrök mozgását kellett kifigyelni. Kisebb izgalmakkal ugyan lezajlott az akció, de Sztupa és Troché úgy voltak vele, hogy a fasznak hiányzik még egyszer ez a hajcihő. Ha Ómafa beépül, simán mennek majd a dolgok. Így hát kezdetét vette az egyévesre kalkulált bulicsend, s Ómafának pedig üstöllést beszerezték Burkust. Hogy honnan, ne kérdezze senki, a kutyapecérség olyan szakma, mely loppal, rangrejtve jár, nem szenvedheti a sok beszédet. De Burkus extra jó vétel volt, s mint a neve is mutatja, német juhász, az adott célnak pont megfelelő eb, úgy is hívták maguk között, hogy a célkutya. Vagy Hundkutya, de azt a nevet csak a régi szép emlékek miatt használták. Istenem, egy év múlva már Sztár tonik hömpölygött a Dunában is!
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
