Medvetál a háncson

Amikor Sztupa és Troché a téli átállást tervezték, Troché az első tételek között vette volna lajstromba a zmijovkákat.

Kell kék, zöld, bordó és szerintem fekete is! Sztupa sóhajtott egy nagyot, s pofát is vágott. Muszáj? Eddig is muszáj volt, mondta némi törődöttséggel a hangjában Troché. Téli átállás, vágod, nem, téli… ha nyári lenne, nyilván egy átlátszó napellenzős fejpántról beszélnénk. Már tavaly is ezt csináltad, kell, és kész. Kellenek. Tudod, Troché, nekem elég kellemetlen élményeim kötődnek a zmijovkához. Milyenek? Szeretted, ha fázik a fejed, és nem hagyta? Nem erről van szó. Nálunk, ha iskoláskorú lettél, megkaptad az első zmijovkádat. Nagy zmijovka ünnepet ült a család, meghívtak minden rokont és barátot, ismerőst és boldog őst, volt, akinél két-háromszázan is összejöttek. Egyenesen Nový Jičínből rendelték a zmijovkát, csak az az eredeti, a többi csak másolat vagy utánzat. Az ünnepségen a fejedbe nyomták, és fényképészt hívtak a városból, és minden, de minden rokonnal le kellett fényképezkedni. Ott álltam hülyén, fejemen a zmijovkával, csorogtak a könnyeim, míg minden hülye rokon egyesével átkarolt, belevigyorgott a lencsébe, s jöhetett a következő, aztán meg az ilyen-olyan csoportképek, sosem lett vége. S ez nem volt elég, mert amikor először mentem iskolába, az első napon, akkor is készültek fényképek, a sok gyerek ott domborított a baszott nagy Schultütéjével a karján, mi páran, szerencsétlen zmijovkások, fejünkben a rohadt zmijovkával, szeptember elsején, a harminc fokban. Képzelheted. Egyszer, jóval később, már felnőttkoromban a régi iskolám felé vitt az utam, kényelmesen sétálgattam, tulajdonképp’ a fene tudja, hogyan is keveredtem oda, mindegy. Láttam kijönni egy kislányt, olyan tíz­éves forma lehetett, s egyből levettem, hogy a könnyeit nyeli. Mi a baj, kislány, kérdeztem. S ő talán örült, hogy valaki idegennek kiöntheti a bánatát, mert otthon nyilván nem mondhatta. Bácsi, nagyon szar vukosnak lenni, tudod. A tolltartóm vukos, a köpenyemen is van egy Vuk, de még a könyvjelzőm is vukos. Vagyunk néhányan az osztályban vukosok, de mind annyira szégyelljük, hogy össze sem tartunk, tagadná mindenki, de nem lehet, mert ott van mindenütt az a dedós róka… Na, akkor, mint a lecsapó villám fényében, egy pillanatra tisztán láttam mindent, múltat, jelent, de elsősorban magamat meg persze a kislányt. Ne sírj, kislány, mi zmijovkások voltunk, pontosan tudom, hogy mit érzel. A fene tudja, hogy ez segített-e neki, de már nem sírt. Vettem egy nagy fagyit mindkettőnknek, aztán gyorsan elköszöntem tőle, nehogy valaki félreértse, meg ő is mondta két nyalintás között, hogy idegenektől nem szabad elfogadnia. De amikor elváltunk, s mentem az ellenkező irányba, még utánam kiabált: Zmijovkás! Zmijovkás!