tévésmaci

Medvetál a háncson

  • tévésmaci
  • 2023. június 7.

Film

Amikor Sztupa és Troché a téli átállást tervezték, Troché az első tételek között vette volna lajstromba a zmijovkákat.

Kell kék, zöld, bordó és szerintem fekete is! Sztupa sóhajtott egy nagyot, s pofát is vágott. Muszáj? Eddig is muszáj volt, mondta némi törődöttséggel a hangjában Troché. Téli átállás, vágod, nem, téli… ha nyári lenne, nyilván egy átlátszó napellenzős fejpántról beszélnénk. Már tavaly is ezt csináltad, kell, és kész. Kellenek. Tudod, Troché, nekem elég kellemetlen élményeim kötődnek a zmijovkához. Milyenek? Szeretted, ha fázik a fejed, és nem hagyta? Nem erről van szó. Nálunk, ha iskoláskorú lettél, megkaptad az első zmijovkádat. Nagy zmijovka ünnepet ült a család, meghívtak minden rokont és barátot, ismerőst és boldog őst, volt, akinél két-háromszázan is összejöttek. Egyenesen Nový Jičínből rendelték a zmijovkát, csak az az eredeti, a többi csak másolat vagy utánzat. Az ünnepségen a fejedbe nyomták, és fényképészt hívtak a városból, és minden, de minden rokonnal le kellett fényképezkedni. Ott álltam hülyén, fejemen a zmijovkával, csorogtak a könnyeim, míg minden hülye rokon egyesével átkarolt, belevigyorgott a lencsébe, s jöhetett a következő, aztán meg az ilyen-olyan csoportképek, sosem lett vége. S ez nem volt elég, mert amikor először mentem iskolába, az első napon, akkor is készültek fényképek, a sok gyerek ott domborított a baszott nagy Schultütéjével a karján, mi páran, szerencsétlen zmijovkások, fejünkben a rohadt zmijovkával, szeptember elsején, a harminc fokban. Képzelheted. Egyszer, jóval később, már felnőttkoromban a régi iskolám felé vitt az utam, kényelmesen sétálgattam, tulajdonképp’ a fene tudja, hogyan is keveredtem oda, mindegy. Láttam kijönni egy kislányt, olyan tíz­éves forma lehetett, s egyből levettem, hogy a könnyeit nyeli. Mi a baj, kislány, kérdeztem. S ő talán örült, hogy valaki idegennek kiöntheti a bánatát, mert otthon nyilván nem mondhatta. Bácsi, nagyon szar vukosnak lenni, tudod. A tolltartóm vukos, a köpenyemen is van egy Vuk, de még a könyvjelzőm is vukos. Vagyunk néhányan az osztályban vukosok, de mind annyira szégyelljük, hogy össze sem tartunk, tagadná mindenki, de nem lehet, mert ott van mindenütt az a dedós róka… Na, akkor, mint a lecsapó villám fényében, egy pillanatra tisztán láttam mindent, múltat, jelent, de elsősorban magamat meg persze a kislányt. Ne sírj, kislány, mi zmijovkások voltunk, pontosan tudom, hogy mit érzel. A fene tudja, hogy ez segített-e neki, de már nem sírt. Vettem egy nagy fagyit mindkettőnknek, aztán gyorsan elköszöntem tőle, nehogy valaki félreértse, meg ő is mondta két nyalintás között, hogy idegenektől nem szabad elfogadnia. De amikor elváltunk, s mentem az ellenkező irányba, még utánam kiabált: Zmijovkás! Zmijovkás!

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.