A skót BBC-nek van egy sorozata - Director´s Place a címe -, melyben jelentős rendezők 60-70 perces terjedelemben vallomásosan nyilatkoznak meg életükről, művükről meg még arról, amiről akarnak. A sorozatban az első a brit anarcho-protopunk Lindsay Anderson volt, második meg a japán Nagisa Oshima, aki az Érzékek iskolája című dolgozatával örökre beírta magát az erotika és a film világtörténetébe. Jó szerkesztői lehetnek ennek a skót sorozatnak, mert harmadiknak Dusan Makavejevet kérték fel, készítené el hitvallását, hogy mit is gondolt 1994 elején magáról meg a világról, filmről, életről s más dolgokról, melyek mindennapjait kitöltik.
Fontos az évszám: a háború vége még nem látható, fontos a demokratikus szerb értelmiség dilemmája is: az ország, a sokszínű, multikulturális Jugoszlávia elveszett, amiért nem csak a szerb nacionalizmus vádolható; a szerb nacionalisták tömeggyilkosok, de nem csak ők a tömeggyilkosok. Az ország elveszett, a demokratikus értelmiség példájának tekintett Nyugat bizonyos szempontból cserbenhagyta őket. Makavejev filmje, a Hole in the Soul (Lyuk a lelken) nem szólhatna másról, mint erről a dilemmáról. De Makavejev a rezignációt és a mozit választja. A Hole in the Soul három helyszínen forgott, Belgrádban, Los Angelesben és San Franciscóban. Régi filmjeinek, a W. R. - Az organizmus misztériuma, illetve a Sweet Movie kollázsos technikáját vette elő ismét, beszélget azzal az aranyművessel, aki a belgrádi Szent Száva-székesegyház - a világ egyetlen csúszózsaluzásos vasbeton-technológiájával készült görögkeleti temploma, melynél csak a konstantinápolyi Hagia Sophia nagyobb - keresztjének aranyozását csinálta; aranyfólia, fújás, szőrmeecset, feltapad, fénylik. Vendégek érkeznek az ulica Carlija Caplina-i házba, esznek, feszengenek; az egyik vendég még a háború előttről való szlovén bort hoz ajándékba. Aztán belgrádi háztetők, tetőteraszok, utcai komédiások énekelnek Makavejevről, a pimasz szegénylegényről, aki minden hivatalosság orrában a pattanás: irritáló, kivakarhatatlan és elementáris. Hajóznak a Száván meg a Dunán, de a néző nem látja a Kalimegdant, csak körben a folyópartnál rohadó uszályokat, a fedélzeten erős beszédű férfiak küldenek mindenkit a büdöskurvaanyjába, Makavejev meg ül, nézi a Dunát, de még dinnyehéj sincs, nemhogy Kusturica primitíven, didaktikusan szétváló földnyelvei.
A valóság elől menekülni sokfelé lehet - kell is -, a mozi az egyik lehetséges irány. Ha mozi, Hollywood, ha Hollywood, az nem szürke meg téglaszínű, mint Belgrád, hanem színes, szélesvásznú, Eastman Kodak, és bűzlik a profizmustól. What Are Agents For? (Mire valók az ügynökök) kérdezi az egyik alcímben Makavejev, és nem mondja meg, hogy mire, hanem bemutatja a sajátját. Harmincöt körüli ázsiai-amerikai férfi, medenceparton oktatja a hatvanéves délkelet-európai filmfenegyereket, hogy hátrébb az agarakkal, öcsi, itten te minélkülünk nem élsz meg, teneked kell itt egy ügynök, aki házal a szellemi gyúanyaggal, amit te magadból kibocsátasz, mint görény a bűzét, és ennyi és ennyi az alapdíj, és harmincöt százalék a jutalék, de kedvezően adózol utána, úgyhogy nyaljál áfát! Makavejev így megokosodva továbbmegy útján, mozgólépcsőzik kicsit az Amerikai Film Intézetben, jól elbeszélget a portással, és összeismerkedik egy sminkelt disznóval. Malacnak gondolnánk, kiderül, hogy törpe felnőtt, pirosra vannak festve a körmei, púderban úszik, szája rúzsos, fej- és marszőrzete szőkített. Szado-mazochista szeánszokon nélkülözhetetlen bőrszíjszerkezet tartja a pórázát, a gazdi édesbús történetet mesél Makavejevnek a disznó és az ő kitüntetett kapcsolatáról. Nincs mit tenni, bolond világ, irány San Francisco, hegyoldalban buddhista gurut kérdez Makavejev a jövendőről. Az ázsiai férfi nem kecsegteti sokkal, belső megbékélésre hívja fel a figyelmet, aztán valamiért megkérdezi, hogy honnan jött az idegen. - Jugoszláviából - mondja Makavejev. - Jugoszláviából? - kérdezi kétkedve a guru. - Hát olyan nincs, és nem is volt soha!
- vágvölgyi -
Az ártatlanság védelme
Makavejev feketén, fehéren
A derék mester számomra legérdekesebb és legizgalmasabb alkotásai még Jugoszláviában készültek, régen, amikor a fekete-fehér mozik nem csupán artisztikusak voltak, hanem legalább annyira a nyersanyagbeli adottságok és lehetőségek következményei is.
Makavejevet a kezdetektől mintha csak egy dolog foglalkoztatná: vajon a szocializmus-kommunizmus tünetegyüttes hülyített-e el mindenkit, vagy azért menthetetlen a helyzet, mert hülyék rögtönzik. Már akkor sem hiszi el, hogy délen a munkás-paraszt paradicsom következett be, amikor még mindenki irigykedik és cserélne legott. Neki Belgrád - és az ország, mi tagadás - már akkor öntödéről, felvonulásokról, testiségről és patkányirtásról szól. Ahol az erőművész is csak erőlködik.
- j -
A Túlélés, innen
Kelet-európai szem
1996 van, holnap kezdődik az olimpia Amerikában. Hinné-e valaki, hogy Dusan Makavejev filmjét a Sweet Movie-t, csak négy évvel ezelőtt, ´92 nyarán mutatták be Magyarországon? Nem szólt nagyot, ne szépítsük. Épp tele volt a tökünk az egésszel.
Eszmékről pedig nekünk senki se ugasson, mert azok a hangsebességnél is gyorsabban romlanak.
Csakhogy. A mester akkor igazi botrányt kavaró művét 1974-ben készítette. Sci-finek, ha akarom, hiszen a jövőben, 1984-ben játszódik. Abban az évben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság soros elnöke, valami Orwell, tán George, ugyancsak rendezett egy kis olimpiát Amerikában, Los Angeles városában. Mit tudhatott ennél többet, tíz évvel korábban, egy "jugoszláv" emigráns, akit alighanem kiszekáltak csak hazájából, neki mérsékelten viszkethetett a nagyvilág. Ha: csak. 1994-ben a Hole in the Sole következett.
Volt egyszer egy ember. ´74-ben beszopta, hogy a világ kétpólusú. Hogy van Észak Dél ellen, jók és rosszak, komcsik és tőkések. Cruyff és Beckenbauer. Mert a többségnél érzékenyebb volt, ordított: egyik rendszer olyan, mint a másik, lemegyek a hajóállomásig. Ott horgonyzott ugyanis a Túlélés. Hülye hajó, orrán a védőszent a negyedik Marx fivér, a Charlie. A kormánynál Pepita Ofélia áll és mozgalmi dalokat énekel. Megtudjuk: szar minden. Problémánk annyi csupán, hogy eszméknek eszmék szegülnek szembe. S azok a publicisztikai szinten botrányos képek nagy szavak szolgái csupán.
1992-ben a filmre vett szarevés senkit nem rémített, lévén a hős: mindennapi betevőnk vala. Elég volt tehát Makavejev képeinek tizennyolc év. Ennyi még szavatossági időnek se sok.
Ugyanakkor. Ahogy Makavejev megfogalmazza, engedjük meg, vitatható nézeteit a nézetekről, a mód az érdekes, megismételhetetlen. Annyira veszi komolyan magát, mint egy kelet-európai, aki magáról beszél. Véresen, cseppet sem medium.
Mert Jugoszláviában (Magyarországon) játszanak mindent életre-halálra, helyre-tétre-befutóra. Kelet-Európában ásták el a történelem mocskát, amely föltör minduntalan, de már csak képen, mozikban, senkit sem piszkolva be.
- t -
