Film

Biztos lehet valami oka, hogy az idei nyár cukrozottnyál-felhozatalában Federico Moccia neve a kelleténél gyakrabban bukkan fel. Talán a forgatókönyvéből szerzett Téged akarlak c. spanyol szappansűrítménytől remélt haszon teszi, talán e hülye magyar címmel forgalomba hozott rózsaszínű bájolgásért igényelt diszkontár, de az egykor horrorfilmmel próbálkozó, ám rövid úton a szirupos szerelmi történetek filmőrévé szakosodó olasz 2008-as munkája is ("csak") most kerül magyar mozikba.

Régóta él bennünk a gyanú, hogy a hegedűművészeknek sem könnyű. Ott van például a kvartettben játszás dilemmája, melynek lényegére egy rokon szakma, az egy csárdában való gruppendudálás kihívásai világítanak rá a legjobban.

Habár valószínűleg még a leghátul álldogálók sem gondolhatták úgy, hogy a Club 202 tere vasárnap este alkalmas lett volna egy költségvetési tárgyalás eredményes abszolválására, a világ egyik leghangosabbjaként számon tartott zenekar budapesti koncertje annyira azért nem volt hangos.

A szellemjárta ház olyan, mint a pályaudvar vagy az autóvezetés: ha kimetszenénk a filmtörténet testéből, áldozatunk hamar vérét veszítené kontár kezünk között. De ha kétségkívül fejfájdító feladat volna is egybegereblyézni, hogy ki mindenki fordult meg az évtizedek során e különös házak embervérrel mázolt falai között, azért még mindig nem tűnik teljesen lehetetlen vállalásnak érdekfeszítő hangfekvésben elővezetni ugyanazt a mesét a nyikorgó hajópadlók penészszagú világáról - még ha az utóbbi időben ez a bűvésztrükk az Ördöggerinc és az Árvaház rendezőit leszámítva senkinek sem sikerült úgy igazán.

Amikor Sztupa és Troché újra gyerekek lettek, nem csodálkoztak, de választási lehetőségük sem nagyon adódott. A legnagyobb baj a bizonytalanság volt, hogy nem tudták pontosan, meddig is tart majd ez a nyugodtan mondhatjuk, rendkívüli állapot. Egy hétig? Kettőig? Többre nem számítottak, hisz ismerték a dörgést. A választási lehetőség hiányát innen - az idő és a földrajz távolából - úgy kell elképzelnünk, mint amikor mi voltunk gyerekek. Sem Sztupa, sem Troché nem jelentkeztek, hogy jaj, én most gyerek akarok lenni, mert ha gyerek leszek, akkor fagyit eszek, beolvasok a tanáraimnak, s már hétéves koromban ráhajtok a szomszédék Évikéjére, mert műkorcsolya-bajnoknő lesz belőle esztendők múltával.

Klinikás tévésorozatokból és szappanoperákból felokosodván tudjuk, hogy a kórházi osztály felirata (intenzív) nem csupán a fertőtlenítőszagban zajló egészségügyi ellátás jellegét, hanem az ott dolgozó személyzet lelkében dúló érzelmi viharokat is találóan írja le.

Hogy a Föld sorsa, de legalábbis az amerikai blockbusteriparé valamilyen fura kölcsönhatásban áll Will Smithszel, az már eddig is nyilvánvaló volt. Csakhogy A Föld után még úgy sem tartogat meglepetést, hogy ezúttal a bolygón már nincs kit vagy mit megmenteni.

Magas művészet vagy nettó pornográfia? Ez a nagy kérdés a nemrég bemutatott Q, érzékek birodalma című francia film kapcsán.

Amikor Sztupa és Troché a gumimacik élén Vietnamba vonultak, az alakzat - különösen a hátsó fertályokon - olykor-olykor megbomlott. De ne szaladjunk ennyire hátra, hiszen a dolog valójában úgy festett, hogy csak Troché vonult a gumimacik élén, Sztupa nagyon is beékelődött közéjük, jobbról a harmadik volt a szélén, pont abban a menetoszlopban, amit Troché vezetett.

Hunyja be a szemét, lazuljon el, és képzelje azt, hogy.... Igen, bizony, Danny Boyle legújabb filmjében egy pszichológusi szakrendelésen vagyunk, s mint az ilyenkor általában lenni szokott, egy világszép terapeutát figyelhetünk munka közben.

Annak is megvannak a műfaji szabályai, hogy mit nem tesz az ember egy hatodik rész kommentálásakor. Nem kezd el például az előző öt rész visszatérő gyengéin lovagolni, nem említi a tagbaszakadt Shakespeare-színész, Vin Diesel bikanyakát, Paul Walker kifejezéstelen kifejezéseit, Dwayne The Rock Johnson ijesztően drabális torzóját vagy Michelle Rodriguez rosszéletű nézését - ezekre mind elégnek kellett lennie az előző öt résznek.

Amikor Sztupa és Troché meglátták a Dunában a dobozt, először azt hitték, úszik. Félúton volt valahol a Szabadság és az Erzsébet híd között, egy piszok nagy doboz. Olyan nagy, hogy azt el sem tudod képzelni, ha lapos lett volna a teteje és mondjuk ablakok is lettek volna rajta, bárki simán háznak nézi. De nem voltak ablakai, s a szokott tejeskávébarna színben tündökölt, mint a hűtőszekrények, tévék mezei dobozai.

Lassan elfogynak a hírességek, akikkel Hemingway érintkezett, s akkor majd az olyan filmek következnek, mint a Hemingway és a hentes és az Ernest és Kovácsné, mert az jól látható, hogy Hollywood az író valamennyi evilági ismerősének filmet kíván szentelni.