Magyar Narancs: A Cinecitta 5-ös stúdiója áll Fellini emlékfilmjének középpontjában. Miért?
Ettore Scola: Olyan volt az, mint egy rendelő, mint orvos a pácienseit, Federico úgy fogadta a rajongóit, régi haverokat, osztálytársakat. A Via Margutta után tényleg ez volt a második otthona. Ez az én összkomfortos börtönöm - viccelődött. Egy hely, ahol nem kellett tartania a szomszédok zajától, Giulietta füstölgéseitől.
MN: A maga életében is hasonló szerepet töltött be a stúdió?
ES: Tulajdonképpen nem. Ott forgattam A családot, a Fracassa kapitány utazását meg még néhány filmet, de olyan bensőséges kapcsolatom soha nem alakult ki a Cinecittaval, mint Federicónak.
MN: Hogyan ismerte meg Fellinit?
ES: A Marc' Aurelio szerkesztőségében találkoztunk 1947-ben. Tizenegy év van köztünk. Neki már komoly neve volt mint karikaturistának és illusztrátornak, az ígéretes rendező még csak azután kezdett kibontakozni. Én meg frissen felvett joghallgatóként elszántan írogattam. Szatirikus cikkekkel kezdtem, ami jó iskola volt később a forgatókönyvíráshoz. Valójában két életről mesélek, az övéről és az enyémről, amit a mozi iránti szenvedély, a közösen megélt élmények kötnek össze, olyan szent szörnyetegek oldalán, mint Mastroianni, Sordi, Manfredi, Gassman.
MN: Mire utal a film címe?
ES: Egy másik világhírű Federico, García Lorca egyik nagyon szép sora ez a Másképpen című verséből. Fellini a rácsodálkozások embere volt, nagyon hiányzik a humora, a finomsága, a naivitása, a rácsodálkozása. Mindenre és mindenkire. A barátom, a példaképem volt, világítótorony a szakma és az élet sűrűjében, hogy ne tévedjek el. Nem kellett ismerni ahhoz a filmjeit, hogy lenyűgözze az embert a világlátása. Jobbá, szebbé, élhetőbbé akarta tenni a világot.
MN: 2003-ban, vagyis tíz éve hallatott magáról utoljára filmmel. Úgy hírlik, fogadalmat tett, amíg Berlusconi uralja Itáliát, nem forgat.
ES: Családi körben mondogattam. De egyéb lelki és fizikai okokból is megfogadtam, hogy az utolsó filmem, a Római emberek után nem készítek több filmet. Kifogyott a motiváció, nem éreztem késztetést, belefáradtam a dolgokba, a társadalmi hazugságokba, az emberi ostobaságba, egyszóval sok mindenbe.
MN: Fellinisen, az ő alkotói stílusában mesél ebben a filmben.
ES: Ízléstelen lett volna, hogyha a látomásos filmköltőt, a buja és vad álmodozót a saját filmes eszközeimmel próbálom megidézni. Közel ötven év barátságot amúgy is piszok nehéz rekonstruálni. Ezért is hanyagoltam az időrendiséget, a lineáris elbeszélést. Hagytam, hogy a képek, a helyszínek, a hangulatok formálják magukat. Az éjszakai Róma, a nagyanyám szalonja, a kávéházi asztalok, barátok, nők....
MN: Anno együtt tiltatták le filmjeik televíziós vetítését a reklámok miatt.
ES: Alapvetően az igazságérzetünk találkozott. Federico gyűlölte a televíziót. Nem ismerek mást, aki annyit szidalmazta volna, mint éppen ő. Tiltakoztam, amikor Berlusconi csatornáin reklámokkal megszakítva adták a Szerelmi szenvedély című filmemet, noha a szerződésben ez le volt tiltva. Federico erre felháborodott nyilatkozatokat, cikkeket tett közzé a barbár szokásról, hogy a moziérzelmeket nem tartják tiszteletben.
MN: Tán legmaradandóbb filmje az Egy különleges nap, nem csak Mastroianni és Loren rendhagyó kettőse miatt...
ES: Pedig nélkülük nem lenne érvényes. Sophia és Marcello addigra már annyi mindent elmondtak egymásnak magukról De Sicánál, Bolognininél, még egyszer a latin nőcsábász szerepét osztani Mastroiannira, nos, nem hozott izgalomba. Ezzel szemben a homoszexualitás egy szokatlan, új arcot jelentett. Ha belegondolok, micsoda eltérés volt a Marcellóról kialakult kép és a valódi személyisége között: csendes, zárkózott úriember az életben, pont az ellenkezője annak, amit a filmjeiből sugárzott. Már halott, tudja, akiket szerettem, és akikkel sok időt töltöttem, mind itt vannak már, a lelkemben. Nem érzem a hiányukat: Marcello Mastroianni, Vittorio Gassman, Ugo Tognazzi, Nino Manfredi, Alberto Sordi most is velem vannak, belül.
MN: Milyennek látja a mai fiatal rendezőket, egyáltalán létezik új olasz film?
ES: Az amerikai mozi szinte mindent ural. Nem vagyok rá különösebben kíváncsi. Az olasz mozival pedig az a bajom, hogy nem tűnik túl izgalmasnak manapság. Itália régóta az ördög és a szörnyetegek műhelye. Ez viszont jó hír lehetne a fiatal rendezőknek, sok társadalmi téma kínálkozik, amiből lehetne meríteni. A valósághoz kellene tapadniuk a szemeknek, ahelyett, hogy a puszta képzelőerejüket engedik szabadon. Sokkal gazdagabb a valóság, mint hiszik. Szomorú dolognak tartom például az öncenzúrát, és sajnos a közönség is hajlamos az alvásra. Igaz, miért is ébresszük fel őket, ha nincs alternatíva? Én már elvégeztem a feladatomat. Csak azt sajnálom, hogy remekművet nem alkottam.
