Francia és magyar nézők nemzedékei számára ő volt a férfiasság maga: a rettenthetetlen bátorság, a lovagi tartás és a diadalmas vitézség kosztümös emblémája. Ezen mit sem változtat, bár meglehet, sok rajongót zavarba ejthetett volna a tény, miszerint az ifjú Jean Marais-t egykor azért csapták ki a gimnáziumból, mert női ruhát öltött és flörtbe keveredett az egyik tanárával. Erről maga Marais írt a visszaemlékezéseiben, ahogyan idősödve egész könyvet szentelt élete nagy találkozásának is, amely a harmincas évek közepén megváltotta a színpadra vágyó fiatalember életét: Jean Cocteau barátságának és szerelmének. A párizsi művészvilág középponti alakja szerepeket adott és írt kedvesének, aki példás igyekezettel tette alkalmassá önmagát és kissé erőtlen hangját a színpadi szereplésre.
A cigarettázással sötétített-mélyített hang s Marais megvesztegető jóképűsége persze hamar a filmvásznon is érvényesülhetett, s Cocteau rendezőként és filmíróként is sokat tett hajdani titkáráért. Marais titkot hordozó, mitikus alakká növesztése olyan filmek révén vált valósággá, mint a Trisztán-legendát újramesélő Örök visszatérés (1943), A szép és a szörnyeteg (1946) vagy az utóbb trilógiává terjeszkedő Orfeusz (1950).
| ||
Marais mindeközben a negyvenes évek végére egy új, valamelyest szimplább, de sokkal népszerűbb szerepkört talált önmaga számára: a kosztümös filmek hősfiguráját, amelyhez valósággal hozzáidomította egész fizikumát. Az 1948-as A királyasszony lovagjával kezdődött a sor, amelyben azután olyan vitézlő klasszikusok következtek, mint a La Tour színre lép (1958), A púpos (1959) vagy a Csoda a farkasokkal (1961). A francia történelem kardozós századait megelevenítő filmekben Marais persze nem csupán mint önmaga félelmet nem ismerő kaszkadőre érdemelt figyelmet, de mindenkori figurájának maszkulin hitele révén is. Ezt az erényét kamatoztatta az e filmzsánerrel éppen csak érintkező Dumas-adaptációban, a Monte Cristo grófja talán máig legsikerültebb filmváltozatának (1954) címszerepében. Marais markáns arcvonásaival és hősi kiállásával ez az Edmond Dantes mindvégig koherens figura maradt: kezdettől kész férfi, egy gyémántkeménységű jellem, aki minden körülmények között imponál.
| ||
A hősi szerepnek ez a kételyeket nem ismerő megformáltsága persze idővel kiment a divatból, s a rengeteget filmező Marais pályafutása bizony könnyen megszenvedhette volna már a francia újhullám első kisebb dagályát is. A humorérzéke segítette át ezen a válságos pillanaton, hiszen 1964-ben elvállalta a Fantomas kettős főszerepét, s vele eljátszotta saját szerepsablonjának színét és visszáját. Marais (magyar hangja Lőte Attila) és Louis de Funés szórakoztató párosa utóbb még két Fantomas-filmben (Fantomas visszatér, 1965; Fantomas a Scotland Yard ellen, 1967) diadalmaskodott a kordivat felett, jóízű paródiáját adva nem csupán a hősi szerepnek, de a bűnügyi és kémfilmek egész zsánerének is.
A hetvenes évek elején azután mégiscsak megkezdődött Marais egyértelmű kivonulása a film világából, s bár elvállalt néhány sorozatszerepet, a színész nem kívánt áttelepülni a televízió képernyőjére sem. Feszített mosolyú, idős arisztokratafeje immár csak rövid percekre tűnt fel, hol egy új Nyomorultak-adaptációban, hol egy nemzetközi filmfesztivál zsűrijében. Élete utolsó évtizedében (az 1998-ban elhunyt) Marais számára a szobrászkodás már sokkal érdekesebbnek tetszett a színészetnél. Igaz, önnön szobrát annak idején még filmszínészként faragta ki.
