Magyar Narancs: Magyarként nehéz szembesülni azzal, hogy Josef Mengele brazíliai bújtatásában magyarok is részt vettek.
Kirill Szerebrennyikov: Ez történelmi tény. Olivier Guez, aki könyvet írt Josef Mengele II. világháború utáni életéről (Magyarországon 2018-ban jelent meg a Művelt Nép Könyvkiadó gondozásában, a filmmel azonos címen – Gy. D.) minden létező dokumentumot felkutatott, olyanokat is, amelyeket csak jóval a könyve megjelenése után, az idén tettek nyilvánossá. Innen tudhatjuk, hogy egy magyar házaspár – talán hívhatjuk őket menekülteknek – nyújtottak neki szállást. Nem „emberbaráti szeretetből”, hanem pénzért.
MN: Hogyan talált rá a színészekre, akik ezt a házaspárt alakítják: Láng Annamáriára és Tilo Wernerre, aki ugyan német, de évekig élt Budapesten, és megtanult magyarul.
KSZ: A színház segítségével. Mindketten a Krétakörben játszottak.
MN: Van még egy magyar színész, aki felbukkan a filmben: Hajduk Károly, aki Nyiszli Miklóst, Mengele boncolóorvosát alakítja.
KSZ: Szerettem volna, ha a történet összes szereplőjét olyan nemzetiségű színész játssza, amilyen a hőse eredetileg, mert úgy érzem, különben minden megszólalás hamis. Más filmekben is kamunak érzem, amikor egy színész más nemzetiségű alakot játszik. Igaz, hogy így drágább volt a film.
MN: Milyen nehézségekkel találkozott Brazíliában?
KSZ: Nem volt olyan könnyű német gyökerekkel rendelkező brazil szereplőket találni, sokan nem akartak részt venni a filmben. Viszont legalább harminc interjút készítettem Brazíliában élő németekkel, akik a szekrénybe rejtett csontvázakról meséltek. Nem tudok németül, de szerettem volna megérteni, milyen a történelem veszteseként élni a világban, milyen lehetett a náci birodalom és a holokauszt résztvevőjeként, azaz elkövetőként folytatni egy életet. A leszármazottak többsége lesütött szemmel mesélte, milyen fojtott csöndben töltötte a gyerekkorát. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a múlt tabutéma volt. Nagyon érdekes az is, hogy német alapítványok nem támogatták a filmünket. Amikor pályáztunk, azzal utasítottak el, hogy nem adnak több pénzt holokauszt vagy náci témájú filmre – elég volt, adtak már eleget. Talán igazuk van, de nekünk ezt meg kellett csinálni.
MN: Bizonyára ismeri Hannah Arendt könyvét a gonosz banalitásáról. Hogyan akarta ábrázolni Mengelét, hogy ne legyen se túl démoni, se túl emberi?
KSZ: Mivel a film Olivier Guez könyvén nyugszik, annak adaptációja, ezért az ő interpretációját vettük alapul. Én nem tudok mindent Mengeléről – ő tud. De a filmnek legalább annyira kellett szólnia rólam is, mint róla, illetve a kettőnk közti kapcsolatról. Számomra ez a történet nem annyira a gonosz banalitását ábrázolja, sokkal inkább azt a rendszert, amely „lehetővé tette Mengelét”, pontosabban a háború utáni életét: amelyik segítette, pénzt áldozott rá, védelmezte, bújtatta, és bármit megtett azért, hogy elkerülje az igazságszolgáltatást. Ami pedig engem illet, orosz emberként állandóan foglalkoztat a kérdés, mi lesz velünk a háború után. Mi történik majd a felelősökkel, ezekkel a gonosztevőkkel, mit kezdünk majd velük?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
