"Milyen szép maga!" - Isabella Rossellini színésznő

  • Kriston László
  • 2009. szeptember 10.

Film

A Két szerető című filmje egy hete fut a pesti mozikban. Ingrid Bergman és Robert Rossellini Itáliában nevelkedett lánya, Martin Scorsese, David Lynch és Gary Oldman egykori társa, a Kék bársony, a Veszett a világ, A hírhedt, a Félelem nélkül, a Jól áll neki a halál, a Temetés, A halhatatlan kedves, Az ártatlan vagy akár a Napóleon sztárja, a Green Porno-rövidfilmek 57 éves alkotója a Berlinalén állt a rendelkezésünkre.
A Két szerető című filmje egy hete fut a pesti mozikban. Ingrid Bergman és Robert Rossellini Itáliában nevelkedett lánya, Martin Scorsese, David Lynch és Gary Oldman egykori társa, a Kék bársony, a Veszett a világ, A hírhedt, a Félelem nélkül, a Jól áll neki a halál, a Temetés, A halhatatlan kedves, Az ártatlan vagy akár a Napóleon sztárja, a Green Porno-rövidfilmek 57 éves alkotója a Berlinalén állt a rendelkezésünkre.

Magyar Narancs: Milyen volt Joaquin Phoenix anyját játszani?

Isabella Rossellini: Nem zavar, hogy anyaszerepeket kapok. Másvalami maradt meg bennem a forgatásról: mivel éveken át oly sok független, szakszervezeten kívüli produkcióban dolgoztam, egészen elszoktam a nagy moziktól. Teljesen kiment a fejemből, milyen az, amikor százötven ember sürög-forog a helyszínen, mert két nagy sztár szerepel a filmben. Nehéz volt újra beilleszkednem. Sokat beszéltünk erről James Gray rendezővel (A bűn fészke - Kis Odessza, Az éjszaka urai), aki egy indie-filmet próbált összehozni. Sok energiájába telt, hogy fenntartsa a lelkesedését. ' is érezte, milyen nehézkesen mozog egy ilyen nagy masinéria. Közben a jelenetek egy olyan kis szobában játszódnak, ami negyedakkora, mint amiben most ülünk!

MN: Ahhoz képest, hogy éveken át a világ legszebb asszonyai között tartották számon a divatlapok, filmográfiája jóval szabálytalanabb, mint a legtöbb moziszépségé.

IR: Nézze, olyan környezetben nevelkedtem, ahol a "szórakoztatás" bűnös kifejezésnek számított. És való igaz, abszolúte ki nem állhatom azt a közönséget, amelyik úgy ül be a moziba, hogy "Akkor most vidíts fel, és szórakoztass engem!" Szüleim értékrendjében a filmezésnek sokkal több köze volt az érzelmekhez és a titkokhoz.

MN: Eredeti figurákkal forgatott. Lynch, Greenaway, Abel Ferrara, Peter Weir, a Taviani fivérek, Norman Mailer. Van valami elmélete, hogy miért pont magát szúrták ki?

IR: Intuitívan vagy a filmjeim láttán valószínűleg tudják, hogy kapható vagyok a kísérletezésre. Vagyis ha egy jelenetben valami rendhagyót kérnek tőlem, akkor nem fogok ellenállni csupán azért, mert az szokatlan nekem.

MN: Honnan ez a merész, kísérletező hajlam?

IR: Talán ezt láttam az apámnál.

MN: Kevés neves színésznő adná arra a fejét (és testét), hogy rovarok szexuális életét játssza el papírmasé kosztümökben, mint ahogy ön teszi az interneten látható fergeteges Green Porno-rövidfilmekben. Hogyan jött az ötlet, hogy az állatok szexuális életét figurázza ki?

IR: Apám egyszer elküldött a tengerhez, hogy hozzak neki mindenféle tengeri élőlényt. Élete végén természetfilmeket készített. Már akkor, tizenhat évesen lenyűgözött az állatok élete, főleg a rovaroké. Hihetetlen, hogy mi mindent nem tudunk a szúnyogokról, a gilisztákról, amiket nap mint nap el- és szétnyomunk, míg a delfinekről vagy elefántokról jóval behatóbbak az ismereteink, dacára annak, hogy talán eggyel sem találkozunk életünkben. Amikor anyám meghalt, elneveztek róla egy rózsafajtát. Küldtek belőle egy példányt. Kiültettem a kertbe. Egyszer csak elkezdett fonnyadozni. Bogarak támadták meg. Vettem néhány, rovarokról szóló könyvet, és elkezdtem tanulmányozni őket. Kiderült, az a kis izé, ami eszegeti a rózsám leveleit, klónozással szaporítja magát. Végül úgy irtottam ki őket, hogy hozattam egy másik fajtát, ami éppen ezt a levélzabálót eszi meg. Úgy érzem, a világhálóra készült rövidfilm izgalmas lehetőségekkel kecsegtető formátum. Azt juttatja eszembe, amikor apám és anyám átélte az átlépést a némafilmből a hangosfilmbe. Mindig azt mondták nekem, csodálatos pillanat volt a váltás, és bár a közönség nagy része továbbra is a némafilmes sztárokba volt szerelmes, a hang lehetőségei magával ragadták mindkettőjüket. Úgy látom, ugyanez történik most a webes filmekkel.

MN: Mindig több szakmában mozgott egyszerre. Modellkedett, színészkedett, könyvet írt, most rendez. A sokoldalúság lenne a túlélési stratégiája?

IR: Részben ennek köszönhetem a sikereimet. Nem irányítom tudatosan a karrieremet olyan értelemben, hogy ülök otthon, és azon töprengek, mi lehetne a következő dobásom. De az igaz, hogy a siker még több sikert generál. Ha az ember csupa sikertelen dolgot művel, egy idő után bezárulnak előtte az ajtók. Ha nem futottam volna be modellként, ma nem beszélgethetnénk.

MN: Zavarja ez? Mert vannak színésznők, akik tehernek érzik modellmúltjukat.

IR: Imádtam a modellkedést! Még a Green Pornóban is hasznát vettem, mert az évek során temérdek reklámban szerepeltem, és megtanultam történetet mesélni rövidfilmes keretek közt, akár harminc másodperc alatt. Gyakran mondják, hogy modellkedni bárki tud, de ezzel nem értek egyet. Nem elég a szépség! A divatipar nagy dámája, Diana Vreeland (évtizedeken át a Vogue főszerkesztője, Nicholson és Capote barátja - K. L.) is azt mondta: "Szépség nem létezhet érzelmek nélkül." Igaza van. A tökéletes orr, a gyönyörű szem kevés.

MN: A Jól áll neki a halál című Zemeckis-filmben önnél volt az örök fiatalság elixírje. De elmondása szerint a legrosszabb bók, amit valaha kapott, így szólt: "Korához képest gyönyörű."

IR: Olyan, mintha az mondanánk egy színes bőrűnek: "", te nem is nézel ki feketének!" Vagyis pontosan azt tagadjuk le, ami ő maga. Közkeletű vélekedés, hogy a nők mindenáron fiatalabbnak akarnak látszani a koruknál. Ez rendkívül degradáló. És nem is igaz. Hálás vagyok, ha dicsérik a külsőmet, de mennyivel jobban örülnék neki, ha csak úgy tennék: "Milyen szép maga!", anélkül, hogy a koromat emlegetnék.

MN: A The Saddest Music in the World című filmben egyes kritikusok úgy vélték, anyját parodizálta a filmben.

IR: Nem.

MN: Eljátszaná az édesanyját, ha felkérnék?

IR: ", felkértek már, nem is egyszer! És azért mondtam nemet, mert a projektek nem voltak színvonalasak, csak kihasználták anyám karakterét. Ha a forgatókönyv rendjén volna, vállalnám. Az Apukám százéves című rövidfilmben őt is eljátszottam.

MN: Az apja miatt rendez?

IR: Filmek között nőttem fel, otthonosan mozogtam a filmkészítés közegében, és kevésbé jöttem zavarba színészek társaságában, mint mondjuk az átlagemberek. Azt hiszem, ez sokat számít. A családomban mindenki segédkezett a forgatásoknál. Magam is dolgoztam a jelmez-részlegen. Sokat gondolok apámra és anyámra, de amikor forgatok, nem ők járnak a fejemben. Csak amikor leülök a sajtóval, akkor tesznek fel nekem ilyen kérdéseket: "Mi az édesanyja hatása abban, hogy rovarokat játszik? És ő hogyan játszaná a szúnyogot vagy gilisztát?"

MN: Apja lányának tartja magát...

IR: Igen, és ezt az Apukám százéves című filmemben ki is mondtam. Persze egyaránt közel álltam mindkettejükhöz. Apám halt meg előbb, 1977. június 3-án. Életem időszámítása két fejezetre osztható, a halála előtti és utáni részre. Anyám elmondása szerint vezetés vagy inkább száguldás közben érte a szívinfarktus a Ferrari volánjánál.

MN: Fiatalon sok időt töltött vele. Belelátott az alkotófolyamatba, ahogyan létrejöttek a filmjei?

IR: Egész nap az ágyban maradt, ott talált ki mindent, ott rakosgatta maga köré a jegyzeteit, ott találkozott a kollégáival, ott itta a kávét, ott vágta a filmjeit. Szüntelenül járt az agya. Azzal sem akart energiát elvenni a gondolkodástól, hogy fölkel. Szőlőcukor-pirulákat szedett, hogy serkentse a szürkeállományát, s a feje tetején jéggel teli zacskót tartott, hogy lehűtse a szó szerint túlfűtött agyát. Sokszor támadtak erős migrénjei. Géniusz volt, legalábbis szerintem. Sokak szemében viszont lúzer és kibírhatatlan megszállott. Vallotta, hogy a szex, a fellinis álmok és a hitchcocki feszültségkeltés a filmipar manipulatív eszközei, és csak elvonják a figyelmet a valóság elől. Véleménye szerint az embert nem a szex és a félelem mozgatja, vagyis nem az állati része uralkodik rajta. Azért becsülte oly nagyra Chaplint, mert nála a moralitásról volt szó. Apám úgy vélte, a történelem azon évszázadai után, amikor a kultúra csak az írástudóknak volt fenntartva, eljött a mindenki számára hozzáférhető mozi kora, amely végül le fogja győzni a tudatlanságot. Számára a mozi a tudás megszerzéséről szólt. A neorealizmus atyjának tekintették, de úgy vélte, ő egyszerűen csak rekonstruálja a múltbeli történéseket, s ezért a filmjeit nem is annyira neorealistának kellene hívni, hanem "valószínű" filmeknek, amennyiben azt tükrözik, elképzelése szerint hogyan zajlott le egy bizonyos esemény. Anyámnak igaza volt abban, hogy apámat a harc éltette. Ezért váltak szét. Apám küzdelem nélkül unalmasnak találta az életet. Időnként annyira túlhajszolta magát, hogy bevonult egy klinikára. Ott megint feltöltötték szőlőcukorral. Állandóan ádáz harcokat folytatott a kritikusokkal. Amikor kijelentette, hogy a mozi halott, így írtak: "Rossellini mozija halott". Rosszul esett neki. Emlékszem, kislányként mennyire frusztrált, hogy a világ nem ismeri el az apukám nagyságát. Több mint harminc éve halott, és a műveit lassan kezdik elfelejteni. Követői sincsenek. Engem mégis mindig nagyon meghat filmjeinek csupaszsága és mesterkéletlen stílusa.

Kriston László

Két szerető

Mindennek eljön az ideje egyszer. Joaquin Phoenix úgy döntött, befejezi filmes pályafutását, és eztán csak az éneklésnek szenteli életét. Valószínűleg ez marketing egyébként: a nagy távozások után mindig jöhetnek a nagy visszatérések. Először, másodszor, harmadszor. Ha valaki mégis készül megnézni utolsó fellépését, gondolja meg: mi lesz legközelebb?

A rendező, James Gray előző két munkájából (Az éjszaka urai, A bűn állomásai) úgy tűnt, a bűn bugyrainak bejárása csak ürügy végeláthatatlan lelkitusák elmesélésére. Ámde most nyíltan a dramaqueenségre tett, ami még nem is lenne baj. Ehhez még csapjuk hozzá, hogy a Két szeretőnél borzalmasabb címet nehezen lehet elképzelni. Tehát marad a szokásos: Phoenix tipródik Brooklynban - ezúttal egy depressziós harmincast játszik, aki szerelmi csalódása folytán visszatér a családi fészekbe -, és még két nő is. Egyeske: idegileg labilis szőke szépség, az első látásra szerelem megtestesítője. Ketteske: jóravaló, barna feleségjelölt, aki akárcsak főhősünk, zsidó, és a tisztítószakmában érdekelt családból jön. Aztán? Indokolatlanul az arcokba mászó, ide-oda rángó kamera, és száz perc malmozás: szőke vagy barna?

Az elején beugrik a majom a vízbe, a végén viszont nem, amikor is hősünk hirtelen elérzékenyül a jóravaló barátnő ajándék kesztyűje láttán, és - ha nem lehet övé az áhított kedves, jó lesz neki a rátukmált is - úgy sétál be a befejezésbe, mintha direkt tudná, mit kell tennie. Pont megtalálja az előbb elhajított jegygyűrűt, és fel is húzza a takaros nő ujjára. X generáció ide vagy oda, nem vonulhat ki mindenki a sivatagba: a harmincasoknak már tényleg nem járja, hogy várjanak a nagy szerelemre; ha a jövőt meg lehet alapozni egy szép szemű, jó házból való asszonnyal, akkor azt kell szeretni. Nem biztos, hogy realista, de mindenképpen tragikomikus vég. Szerelem megy, élethazugság jön.

Szakály Fruzsina

Forgalmazza a Budapest Film

Neked ajánljuk