Harmincegy éves, és 25 éve van a pályán; szerepelt egyebek mellett az Eldorádóban és a Gyerekgyilkosságokban, szinkronizált többek között a Trainspottingban, vezetett műsort, készített tévésorozat-epizódokat, írt újságot, rendezett sok rövidfilmet, és alapított színtársulatot. Tóth Barnabással első nagyjátékfilmje, a pesti mozikban most debütáló Rózsaszín sajt ürügyén beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: A Rózsaszín sajtot hárman írtátok, te rendezted, és te játszod az egyik főszerepet. Nem volt nehéz ennyi mindent csinálni egyszerre?
Tóth Barnabás: De, nehéz volt, egy-két jeleneten látok is dolgokat, amik nem lettek volna olyanok, ha végig ott vagyok a kamera mögött, és figyelem, hogy mi történik. Meg így, hogy magam is játszom, nehezebb a társak alakítására odafigyelni, és nincs mindig lehetőség visszanézni a felvett anyagot. De pont a bája is ez a dolognak, valahogy személyesebb, speciálisabb lesz az egész attól, hogy az ember ott van a kamera mindkét oldalán.
MN: Melyik "beosztást" élvezted a legjobban?
TB: A rendezést. Az írás nagyon bizonytalan, megfoghatatlan, a legrejtélyesebb az összes munkafázis közül. Ha van egy jó könyv, onnantól kezdve minden sokkal egyszerűbb.
MN: A Rózsaszín sajt sztorija nagyon személyes.
TB: Arról az apa-fiú kapcsolatról akartam beszélni, amit kicsit én is átéltem, a túl szoros kapcsolatból való hirtelen kiszabadulásról, a felnőtté válásról, no meg az első szerelemről és a lányokkal való ügyetlenkedésről. Dani, akit én játszom, 20 év körüli, és akkoriban ezek a dolgok mind jellemzőek voltak rám. Az összes fikciós elemet a két forgatókönyvíró-társammal, Frank Rizzóval és Hamvas Dániellel közösen találtuk ki. A sok unalmas, valóban önéletrajzi epizódot, amivel az első verziót teletömtem, mind kiirtottuk, és próbáltuk másoknak is érdekessé és befogadhatóvá tenni a történetet.
MN: Ezek szerint apád nem is olyan súlyos, és te sem vagy akkora lúzer...
TB: Nem, szerencsére nem. Nyilván hasonlít, de el lett túlozva. Az ilyen jellegű komédiák a karakterek közti ellentétekre építenek, ezért lett a papa vagány, nagy dumás szoknyapecér, a srác meg csendes, álmodozó, romantikus zenész. Ugyanakkor szerintem egy jobb, szebb világban csak ilyen Danik járkálnának, akik ennyire hősiesek, és ennyire hisznek az eszméikben, akár csak ilyen apró dolgokban is, mint a szerelem. Rám ez sajnos nem volt jellemző, én idézőjelben normális voltam.
MN: Ezt a felnőtté válás topikot már igen sokan feldolgozták. Nem gondolod, hogy lerágott csont?
TB: Szerintem a felnőtté válás soha nem lerágott csont, mert valami olyasmi, amit mindenki átél. Lerágott csont a vérbosszú, ami minden harmadik filmben van, holott az emberek 0,1 százaléka él át ilyesmit. Ezzel szemben mindenki felnőtté válik, ez örök érvényű téma. Talán van ebben az "így jöttem" dologban valami, amitől egy kezdő filmes nem tudja kikerülni, úgy érzi, biztos terepen mozog, hogy tud erről valamit mondani. És ha hozzá tud ehhez tenni valami eredetit - esetemben talán a francia rész és a humor ilyen -, akkor működhet a film. Bennem is felmerült, hogy ez tipikus első filmes téma, de annyian kezdték így, gondoltam, én sem fogok kilógni a sorból.
MN: Hogy sikerült francia koprodukciós partnert találni?
TB: A neten. Tudtam, hogy a svájci határ közelében szeretnék forgatni, beütöttem a keresőprogramba a régió nevét és hogy "produkciós iroda", kijött egy céglista, elküldtem nekik a könyvet, és amelyik (legnagyobb meglepetésemre) lecsapott rá, azzal kötött a magyar gyártó, a FilmArt Kft. szerződést. A helyi filmiroda annak fejében, hogy ott forgattunk, alkalmaztunk munkaerőt és béreltünk dolgokat, ingyen castingolt és keresett nekünk helyszíneket. Egyszóval nagyon ki voltunk szolgálva.
MN: Több kisfilmedben is beköszön a nemzetköziség, az Autogramban például Jeanne Moreau-val szerepelsz. Azt hogy hoztad össze?
TB: Az egy franciaországi workshopon készült. Jeanne Moreau is tartott nekünk előadást, akit szép óvatosan megkörnyékeztem, hogy esetleg szerepeljen az egysnittes filmemben, ő pedig szerencsére elvállalta. Gyorsan bevilágítottuk a helyszínt, ő kb. 20 percet volt ott, ezalatt kétszer felvettük a jelenetet, és ennyi.
MN: Van példaképed?
TB: Nekem a színész-rendezők nagyon fekszenek. Elsősorban Clint Eastwood mostanában, a klasszikusok közül meg Charlie Chaplin és még talán Woody Allen. Szeretem, hogy anynyira személyes, remekül megírja, odateszi magát, aztán meg is rendezi. Lehet, hogy ennek köszönhető, hogy én is el mertem ezt vállalni az első filmnél.
MN: Érettségi után kétszer is jelentkeztél a színész szakra, de nem vettek fel.
TB: Miután nem sikerült bekerülni a színművészetire, elkezdtem a Külkereskedelmi Főiskola angol-francia szakát, de nem találtam ott a helyem. Az alatt a három év alatt, amíg vészesen a polgári lét felé közeledtem, rájöttem, hogy túlságosan vonz a filmkészítés. Kísértett a múlt: hatéves korom óta játszom, játszottam. A közgazdasági diplomával a zsebemben aztán sikerült bejutnom a producer szakra, ott meg rájöttem, hogy inkább a rendezés érdekel, úgyhogy átjelentkeztem oda, de a producer szakot sem hagytam ott, együtt végeztem el a kettőt.
MN: Gyerekként, illetve tinédzserként Bereményi Géza, Xantus János és Szabó Ildikó filmjeiben játszottál. Mennyire hatott rád, hogy kikkel forgattál?
TB: Biztosan hatott. Ekkoriban a rendezés még nem érdekelt, inkább színészi ambíciókat tápláltam. Ugyanakkor ezek a rendezők nyilván hatással voltak rám. Hogy konkrétan hol és mikor, azt nehéz megmondani. Nem hiszem, hogy ellestem volna trükköket. De a Gyerekgyilkosságokkal már mentem fesztiválokra, Cannes-ba és Genfbe. Hétfőn ültem a matekórán egy újpesti gimnáziumban, kedden meg Alain Delon mellett egy díszvacsorán. Ez nyilván hat az emberre, szívtam magamba az egészet, s nem tudtam menekülni.
A Rózsaszín sajtról írt kritikánkat lásd a Visszhang rovatban.
