Elég régóta tudjuk: gyerekekkel elvileg bármilyen filmet el lehet adni, mert cukik, aranyosak, ártatlanok satöbbi. Deák Kristóf nem jön ilyesmivel, ő megpróbál őszintén beszélni az elnyomásról meg a tönkretett fiatalkorról úgy, hogy alig mozdulunk ki egy iskolából.
Igyekvő gyerekkórus áll e szépen fényképezett történet középpontjában, és persze az Erika néni mosolya és kedves arca mögött megbújó zsarnoki természet. Meg az, hogy a tátogásra ítélt Zsófi mellett még hány elhallgattatott fiú és lány áll összetörten a siker felé vezető tornapadokon – a svédországi út ígérete miatt itt minden belefér.
| ||
Szólnak a csilingelő, még mutálás előtti hangok, a gyerekek az udvaron játsszák a mindenki által ismert játékokat, de a filmből hiányzik bármiféle idill, az atmoszféra fojtogató, a rendező képes a pillantásokban is megmutatni a feszültséget; ahogy az egyik gyerek a másikra néz, abban egyszerre jelenik meg szeretet és irigység. Mindenki szem a láncban.
Persze mindnyájunknak volt egy Erika nénije. Mondjuk, a mi Erika nénink aligha volt olyan magnetikus, mint Szamosi Zsófia, aki ha azt mondja, hogy „az élet igazságtalan, gyerekek”, nos, akkor kedvünk támad – akár a zsöllyéből is – azonnal elküldeni a fenébe. Szerencsére elküldik helyettünk a lányok (Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya szép alakításában) a meseszerű, mégis katartikus befejezésben, ami szembefordulva saját előzményeivel arról beszél, hogy van igazság. Mégis.
Deák Kristóf Oscar-esélyes kisfilmje úgy beszél a gyerekkorról, hogy belesajdul a szívünk.
