"Mint egy félbevágott hegy" (Kelemen László népzenekutató)

publikálva
1998/38. (09. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Két CD - kalotaszegi és mezőségi népzenével - már kapható abból a negyvenöt lemezre tervezett erdélyi sorozatból, amelyet Új Pátria címmel indított a Fonó Records, a Kelemen László által vezényelt Utolsó óra program gyűjtéséből. Miként teljesült be Bartók kezdeményezése, miért cigányok hordják a legszebb magyar viseletet, összegrundolható-e hetvenmillió - effélékről beszélgettünk.

Két CD - kalotaszegi és mezőségi népzenével - már kapható abból a negyvenöt lemezre tervezett erdélyi sorozatból, amelyet Új Pátria címmel indított a Fonó Records, a Kelemen László által vezényelt Utolsó óra program gyűjtéséből. Miként teljesült be Bartók kezdeményezése, miért cigányok hordják a legszebb magyar viseletet, összegrundolható-e hetvenmillió - effélékről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Azt olvasni az Utolsó órához írt jegyzetben, hogy már Bartóknak is feltűnt a század elején a népi életmód és az ahhoz kötődő kultúra pusztulása. Most akkor folyamatosan az utolsó órát ütjük, vagy már tényleg csak percek vannak hátra?

Kelemen László: Bartók korában ez a folyamat még az elején tartott, az ilyen nagy korszakváltások nem az egyik percről a másikra mennek végbe. Most legalább olyan nagy korszakváltásnak vagyunk a tanúi, mint amikor a reneszánsz korában a vokális zenét felváltotta a hangszeres; ugyanakkor most maga a zene is változik, nem beszélve a civilizációs környezet és a század meghatározó történelmi eseményeinek a hatásáról. A zenei korszakváltás azon alapul, hogy az akusztikus hangszereket felváltják az elektromos hangszerek. A jövő század elején az akusztikus zenét vélhetően már a historikus zenék körébe sorolhatjuk, mint ahogy lassan a klasszikus zenét is.

MN: Azt írjátok, a siratódalokra azért van kevés példa, mert maga a siratás hagyománya is kiveszőben van. Ez aligha a zenei korszakváltás következménye.

KL: Gyakorlatilag ki is veszett; ritka az olyan alkalom, hogy siratókat tudjunk rögzíteni. Ez annak az attitűdnek a velejárója, amellyel az ember távolságot tart a másik embertől, nem mutatja ki az érzelmeit. A természeti népeknél direktek az érzelmek, a nyugati embereknél szűrőkön keresztül kerülnek nyilvánosságra. Ezek a szűrők megakadályozzák őket abban, hogy az apjuk koporsójánál sirassanak. Harminc-negyven éve még jellemző volt, hogy embereket fogadtak, jellemzően cigányokat, akik még elsiratták helyettük a halottat, mert alacsonyabb civilizációs fokon álltak; most már ők sem, a cigányok is kikerültek ebből a körből.

MN: Az ötlettől az első felvételekig mennyi idő telt el?

KL: Az ötlet a kilencvenes évek elején merült fel, miután Ceaucescu bukásával leomlott a tőlünk keletre lévő fal is. Előbb a palatkaiakat hoztuk át, aztán arra gondoltunk, milyen jó lenne áttranszponálni az erdélyi zenét, úgy, ahogy van. Természetesen megkerestem a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetét, ott található Magyarországon a legnagyobb ilyen jellegű gyűjtemény; Martin György és társai a legsötétebb elnyomás éveiben is átjártak gyűjteni. Mondták, hogy csodálatos gondolat, nagy szükség lenne rá, de széttárták a kezüket: nincs pénz. Szakmailag segítenek, de pénzük nekik sincs. Úgyhogy ennyiben maradt a dolog, persze amerre jártam, elhintettem, hogy mégiscsak folytatni kellene, amit Bartókék, Lajtháék abbahagytak a háború miatt, beszéltem a rádióval, az erdélyi Pávai Istvánnal, aztán amikor megalakult a Fonó, az ott dolgozó Mezei Péter javasolta, hogy beszéljünk a tulajdonossal, Lukács Józseffel. Bejöttem, beszéltünk róla, ő meg rávágta, hogy ebbe belevágunk. Rengeteg ülés előzte meg az indulást, kialakítottuk a gyűjtési módszereket, előkészítettük az anyagokat, összeállt egy team, mögöttem Vavrinecz Andrással, Virágvölgyi Mártival, Pávai Pistával, Árendás Péterrel, ők vették kérdőívekre, hogy egy-egy területről milyen gyűjtések, milyen dallamok vannak fölvéve. Ki kellett találni a rögzítés módját - a mai technikára nem volt előttünk minta, az elején sokat botladoztunk. Adatbázisokat kellett kialakítanunk, hiszen hatalmas anyagról, kábé hatszáz óráról van szó; ennek nagy része erdélyi hangszeres zene, magyar, román, zsidó, cigány, örmény, szlovák. Ezután kezdődhetett a gyűjtés.

MN: Honnan tudtátok, hogy melyek azok a zenekarok, amelyeket fel kell venni?

KL: Én erdélyi vagyok. ´86-ban érkeztem Magyarországra, azelőtt zeneszerzést tanultam a romániai Zeneakadémián, ahol - a magyarországival ellentétben - nemcsak fél évig tanítják a folklórt, hanem négy éven keresztül. Nekem az a szerencsém is megvolt, hogy nemcsak román folklórt tanultunk, hanem magyart is, emellett táncházi zenészként erős indíttatásom volt a gyűjtésre. A Muzsikásékhoz hasonlóan én is jártam Erdélyt, de én a nyelvtudásomnak és a helyismeretemnek köszönhetően több helyre is eljutottam, így ezeknek a zenekaroknak a nagy részét ismertem. Ezenkívül mögöttem van Kallós Zoltán, aki tanácsadóként segíti a munkámat, Pávai István, aki húsz éven keresztül gyűjtött Erdélyben, és Tótszegi András, aki a programon belüli intézőként azzal is törődik, hogy minden irat meglegyen az ideutazáshoz.

MN: Hány zenekarról van szó?

KL: Eddig egy tanév alatt harmincat vettünk fel, a maradék tizenöttel karácsonyig végzünk.

MN: Jelent már meg felvételük?

KL: Nem. Egyáltalán, nem nagyon jutottak túl a falujuk határán. Számukra nagy élmény, hogy Budapesten járhattak, kívánkoznak is vissza.

MN: Mi történik itt velük?

KL: Gyakorlatilag öt napot töltenek itt, hétfőtől péntekig napi nyolc-tíz órát dolgozunk. Előbb hagyjuk őket szabadon muzsikálni, föltérképezzük a tudásukat, aztán jönnek a kérdések - a születéstől a halálig - az emberi élet főbb állomásaihoz kötődő zenékről vagy a naptári évhez kötődő zenékről, az újévköszöntéstől az óévbúcsúztatóig. Táncgyűjtés is van, hogy lássuk, akkor hogyan szól a zene, ha tánc alá megy.

MN: Képileg is rögzítitek?

KL: Igen, bár nem olyan jó minőségben, mint a hangot; egyelőre egy H-8-as videóra futotta.

MN: Ez a zene jellemzően az említett alkalmakhoz kötődik, vagy a mindennapi élet része?

KL: Sajnos már nem a mindennapi élet része. Leginkább a nagyobb alkalmakkor - mint amilyen egy lakodalom - lehet őket hallani. De sajnos már ilyenkor is egyre többször találkozni elektromos hangszerekkel. A Neti Sanyi bácsi múlt hét végén egy kalotaszegi keresztelőn játszott, úgy nézett ki a felállás, hogy hegedű, orgona, gitár, dob. A jó zenészeket ez zavarja, de nincs mit tenni, hiába szól a jó ízlés ellen ez a felállás, ezt rendelték, és aki rendel, az fizet.

MN: Tényleg, tőletek kérnek pénzt, vagy elébe mentek a dolognak?

KL: Elébe megyünk, úgy tartottuk tisztességesnek, hogy ezeket az embereket - akik egyébként önzetlen közreműködői a munkánknak - megfizessük. Amellett hogy a szó igazi értelmében vendégül látjuk őket, fejenként tizenötezer forintot kapnak, ami a kinti viszonyok szerint teljesen normális tiszteletdíj. És ha tudunk nekik még koncertet szervezni, természetesen az a pénz is az övék.

MN: Értek-e a felvételek során meglepetések, csalódások?

KL: Egy ilyen nagy munkánál ezek óhatatlanok. Mindkettő, amit mondani fogok, kalotaszegiekhez kötődött. Sikerült idehozni Pici Aladárt, akit én korábban csak Martin György és Kallós Zoltán ´69-es gyűjtéséből ismertem, másodprímásként. És valami hihetetlenül csodálatos zenét produkált az az ember... sajnos azóta meghalt. (A sorozat első lemezén az ő bandája hallható - a szerk.) Ez az élmény azt jelentette, hogy igenis vannak még nagy egyéniségek, akiket húsz év alatt képtelenek voltunk felfedezni, hogy ennek a zenének vannak még ismeretlen tartalékai. Ugyanakkor elhoztunk egy korábban nagyon híres és foglalkoztatott bandát, a szászfenesieket, róluk pedig az derült ki, hogy az utóbbi tizenöt-húsz év milyen pusztítást végzett bennük. Látni lehetett, hogy amióta nem muzsikálnak, mennyire tönkrementek agyilag, számukra óriási erőfeszítés volt, hogy összeszedjék magukat, hogy megfeleljenek a valamikori énjüknek.

MN: Változott az erdélyi zenéről kialakult képed?

KL: Biztos, hogy változott. Boldog vagyok, mert a feltevéseimet szépen igazolja a gyűjtőmunka. Az első premisszám az volt, hogy az erdélyi zene egységes egész, legyen az bármilyen nemzet által - vagy nemzetnek - játszott zene. Úgy néz ki, mint egy félbevágott diluviális hegy. Egyszerre tanulmányozhatjuk a különböző történeti rétegeket; az pedig, hogy egy népcsoport melyik népcsoport mellé van rendelve, általában a civilizációs szintjük által meghatározott. Ha egy falun belül, mint Bonchidán, három nemzetiség - a civilizációs fejlettség csúcsán álló magyar, aztán a román és a cigány - él, az szépen látszik a zenében is. A románok a mai napig gyönyörűen megőrizték azokat a középkori eredetű páros lassú táncokat, amelyeket a magyarok használtak; és az sem véletlen, hogy Mérában a legszebb magyar viseleteket most a cigányok hordják - a magyarok kivetkőztek belőle, és a cigányok, megfelelni akarván egy képnek, megvásárolták, és ezt veszik fel. A templomban rajtuk vannak a legszebb és legrégibb magyar viseletek.

MN: Ígér-e a soknemzetűség afféle revelációt, mint a Muzsikás együttes pár évvel ezelőtti erdélyi magyar zsidó lemeze?

KL: Biztosan. Először az a dolgunk, hogy bemutassuk ezt a negyvenöt zenekart, aztán jönnek a válogatások: a terveim szerint karácsonyi szokásokkal, halállal kapcsolatos zenék és nemzetiségi válogatások is, hiszen zsidó és szlovák anyagokat is gyűjtöttünk. Nem közismert, hogy Erdélyben - a Szilágyságban és az északi részeken - elég sok szlovák él. Itt, az Utolsó órában találkoztam olyan magyar cigány zenészekkel, akik tökéletesen beszéltek és énekeltek szlovákul.

MN: A gyűjtésből mi kerül lemezre? Mi a válogatás alapja?

KL: Amikor egy nagy anyag összegyűlt, két szempontnak kell megfelelnünk. Egyrészt a közönségigénynek; azoknak, akik szeretnék a teljes anyag keresztmetszetét kapni. Ugyanakkor tudományos szempontoknak is - hogy a könyvtárban meg tudják nézni, milyenek az alkalomhoz kötött dalok, milyenek a táncrendek, lehessen rekonstruálni, hogy Pici Aladár korában ebben és ebben a kalotaszegi faluban milyen táncokat jártak az emberek. És próbálok egy harmadik, egy művészi szempontnak is megfelelni, lehetőleg olyan felvételek válogatásával, amelyek zeneileg vagy érzelmileg ihletettek, képesek a közönséget megfogni.

MN: Negyvenöt zenekar, negyvenöt lemez. Mennyi idő kell ehhez?

KL: Szeretném öt éven belül megjelentetni, nem beszélve a válogatásokról.

MN: A gyűjtéshez úgy kezdtetek, hogy bizonytalan volt az anyagi fedezete. Most hogy álltok?

KL: Ez a fedezet most sincs meg. De komoly biztonságot jelent, hogy a Fonó mögöttünk áll, emellett erkölcsi kötelességem segítséget kérni mindazoktól, akik ilyen ügyekben kompetensek. Mögénk állt Magyar Bálint, és már az utódja, Hámori József is adott egymilliót. Kifejezetten büszke vagyok arra, hogy a támogatóink köre a Soros Alapítványtól a Magyarok Világszövetségéig terjed. Ugyanakkor csalódottságot is érzek, az a benyomásom, hogy a társadalom nem érzi e munka fontosságát. A kulturális áramlatok mindig is Nyugatról érkeztek, de most úgy tűnik, nincs megállás, és nem tudom, itt hány évtized kell ahhoz, hogy az emberek éppúgy megismerjék és használják a népzenét, mint Nyugaton. Mi csak annyit tudunk tenni, hogy megőrizzük ezt az anyagot addig, amíg a honfitársaink hajlandók vele komolyabban foglalkozni.

MN: Összesen mennyiben van az Utolsó óra?

KL: A gyűjtés huszonhat-huszonnyolc, a lemezkiadás negyven-negyvenöt millió forint. Pár hónapja olvastam, hogy egy vidéki színház nyári felújítására simán elköltenek százmilliót... Hát most gondolj bele! Ennek a népnek a zenéjére a magyarságnak nincs pénze, és a Fonó nélkül nem lenne ebből a programból semmi.

Marton László Távolodó

Az Utolsó óra program résztvevői szerdánként este nyolctól hallhatók a Fonóban (Budapest XI., Sztregova u. 3.).

publikálva
1998/38. (09. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...