Magyar Narancs: Igaz, hogy egy székgyűjtemény indította el ennek a hatalmas múzeumnak az ötletét?
Alexander von Vegesack: Igen, évtizedekkel ezelőtt, amikor nagy divatban voltak az úgynevezett kommunák, tudja, ahol együtt lakott jó sok bohém fiatal, és mindenük közös volt, akkor egy régi, használaton kívüli gyárépületet találtunk magunknak a barátaimmal. Abba költöztünk be, és mivel az öntöttvas csarnokszerkezethez illő bútorokat kellett találnunk, méghozzá olcsón, az én ötletemre beszereztünk egy csomó régi tonettszéket. A barátaim is, de elsősorban én, így kezdtünk el érdeklődni ez iránt a különösen szép és izgalmas formavilágú bútorfajta iránt, és hamarosan vad tonettgyűjtők lettünk. Végül egyedül maradtam a megszállottságommal, de talán épp ezért erősödött bennem a vágy, hogy mindent megtudjak a székekről. Érdekelni kezdett a gyártási elv, a történet, egyáltalán, maga a bútorkészítés. A tonett iránti érdeklődésem révén hamarosan eljutottam Csehszlovákiába, Magyarországra és Ausztriába, hogy alaposan szemügyre vehessem e bútor történetét egészen 1850-ig visszamenőleg. És persze, hogy növeljem a gyűjteményt. Hamarosan annyi tonettem lett, hogy úgy éreztem, másoknak is látniuk kell a kincseimet. Így kezdtem utaztatni a gyűjteményt keresztül-kasul az egész világon. Aztán megismerkedtem egy ragyogó emberrel, Rolf Fehlbaummal, a Vitra bútorgyár tulajdonosával, akiről kiderült, nagyon szívesen megvásárolná gyűjteményem egy részét, cserébe pedig együtt létrehozhatnánk egy kiállítóhelyet a gyára mellett.
MN: A gyűjtemény elegendő pénzügyi alapot teremtett egy ekkora múzeum létrehozásához?
AV: Természetesen az 1988-ban épült múzeum sokkal nagyobb összeget igényelt, de Fehlbaum úrral közösen előteremtettük a pénzt. Véleményem szerint három tárgyegyüttes tükrözi alapvetően az emberiség kultúrtörténetét: az öltözék, a bútor és az autók. Ezek ismeretében szinte minden kiderül kortársaink kultúrájáról. Ezért gondoltuk, hogy kell lennie Európában egy olyan központi helynek, ahol a bútorokkal kapcsolatos minden kérdésre választ kaphatnak az érdeklődők, hisz kevés izgalmasabb téma létezik az ember számára, mint saját maga és környezete. Engem személy szerint persze továbbra is az ülőbútorok izgattak és izgatnak a legjobban. Sok minden kiderül általuk arról, hogyan éltek elődeink, és persze arról, hogyan élünk ma. Érdekes, a szék fogalma igen későn vált általánossá, évszázadokon keresztül csak a királyok és a templomba járók ülhettek széken. De semmivel sem kevésbé érdekes, hogy ma milyen rengetegféle széket terveznek és gyártanak, s hogy a multikulturális világ milyen szembetűnően tükröződik ezeken a székeken. Ne felejtse el, hogy a fejlett világ lakossága életének körülbelül 60 százalékát ülve tölti. Nem véletlen, hogy ennyien döntöttek a leülés mellett, s az sem, hogy ki milyen módon akarja "elfoglalni a helyét". Látja, ezer bizonyítékom van arra, hogy miért van szükség a mi designmúzeumunkra.
MN: Na de ilyen monumentálisra?
AV: Olyasmit akartunk létrehozni, amire Európában még nem volt példa. Mind a formát, mind a funkciót, mind pedig a helyszínt tekintve. Először is megkerestük Frank O. Gehryt, vállalkozna-e ilyen feladatra. Ismerve őt, azzal eleve számolni lehetett, hogy nem valami hagyományos, kockaszerű múzeumépületet fog tervezni, de arra azért én sem voltam felkészülve, hogy ilyen hatalmas térplasztikát rittyent a park közepére, ami inkább szobrászati alkotásnak látszik, mint építészetinek. Igazság szerint kezdetben némi aggodalommal fogadtuk az ötletet, de most, hogy tízéves a Vitra Design Museum, állítom, hogy sikereinkben fontos szerepet játszott ez a különös épület. Az is érdekes felismerés, hogy az építészet, a külső megjelenési forma milyen erővel hat a belső tartalomra. Gehry épülete meghatározta a múzeum egész filozófiáját, ami arra épül, hogy lehetőleg mindig minden, ami ebben az épületben történik, változatos, izgalmas, újszerű legyen. Hagyományos, unalmas dolgokat egy ilyen környezetben nem engedhet meg magának az ember. Mára mindketten biztosak vagyunk benne, hogy mind az építész kiválasztását, mind a múzeum koncepcióját tekintve jól döntöttünk. A Vitra Museum iránti érdeklődés az utóbbi néhány évben óriásira nőtt.
MN: Milyen témák szerepeltek kiállításaikon?
AV: Elfogultnak fog tartani, ha a kedvencemmel kezdem, de ennyi önkényeskedést megengedek magamnak. Szerintem az eddigi legizgalmasabb az afrikai székkiállításunk volt, amely nem egyszerűen azokat az ülőalkalmatosságokat mutatta be, amelyeket Afrikában használnak, hanem a tárgyakhoz kapcsolódó rituális, vallási, filozófiai, kortörténeti hátteret és tartalmat is. El nem tudja képzelni, mennyi mindent meg lehet tudni egy népről vagy népcsoportról a székei ismeretében. Afrikában például a szék valójában szent dolog, tulajdonosa általában vezető szerepet játszik valamely társadalmi csoportban. Tehát bárkinek csak úgy nem lehet széke. Ezért aztán ezt a bútordarabot hihetetlenül nagy becsben tartják, hosszú időt töltenek az elkészítésével, és szimbolikus jelentőségű faragványokkal, váratlan formai megoldásokkal díszítik. Minden törzsnek más stílusú ülőbútorai vannak. Szigorú szabályok vonatkoznak a szék használatára is, például a tulajdonos ülhet csak rá, más nem, használaton kívül pedig egy meghatározott helyen, a falnak támasztva kell tartani. Sok helyütt a szék tulajdonosát székével együtt temetik el. És még sorolhatnám a kultúrtörténeti különlegességeket, amelyekkel európai ember nemigen találkozhatott korábban.
MN: A cseh kubizmusról szóló kiállítással nyitották a múzeumot. Az nem volt ennyire sikeres?
AV: Sokan nézték meg, de minden kezdet nehéz. A kiállítással egyébként nem volt semmi baj, hiszen a cseh kubista képzőművészet ismeretében a kubista tárgyak mindenki számára vonzerőt jelentettek. Gondolja csak el, milyen különös látványt nyújthattak azok a tárgyak, bútorok, építészeti objektumok, amelyeknek tulajdonképpeni előzményeit a művészek korábban síkban ábrázolták - persze az ismert, háromdimenziós, kubista módszerrel. Nos, itt megelevenedtek a képeken korábban látott dolgok. Nagyon jó kiállítás volt, nem véletlenül kapott meghívást a világ jó néhány múzeumába. De legalább ilyen nagy siker volt az a tárlat, amelyet a két világhírű amerikai építész, Charles és Ray Eames munkáiból rendeztünk, mint ahogyan Frank Lloyd Wright és Mies van der Rohe terveinek és házainak bemutatása. Az egyik leglátogatottabb eseményünk az volt, amikor Gyerekméret címmel mutattuk be azokat a bútorokat és tárgyakat, amelyeket a legjobb tervezők gyerekek számára készítettek. A legtöbb kiállításunk egyébként a Vitra után mindig útra kelt, európai és tengerentúli kiállítóhelyeket is megjárt.
MN: Tudomásom szerint azért jött Magyarországra, hogy az itteni múzeumok igazgatóit is megpróbálja meggyőzni, érdemes fogadni a Vitra kiállításait. Eddig vajon miért nem sikerült ez?
AV: Nem tudnám megmondani. Én réges-régóta ácsingózom a magyar érdeklődés után, de valahogy nem sikerült olyan visszajelzésekre szert tennem, mint akár Lengyelországban, Csehországban vagy Oroszországban.
MN: Mi lehet ennek az oka?
AV: Remélem, csak véletlen. Talán nem ismerik eléggé a múzeumunkat. Épp ezért is jöttem, hogy egy kis hírverést csináljak, és hogy felajánljam többek között itteni diákoknak, hogy vegyenek részt azokon az igen magas színvonalú workshopjainkon, amelyeket a párizsi Pompidou központtal közösen, a legjobb belsőépítészek és tervezők bevonásával szervezünk. Így talán megjön az itteniek kedve ahhoz is, hogy a Vitra Design múzeum iránt is érdeklődjenek.
Váradi Júlia
Kalauz
Az 1989-ben megnyílt Vitra Design Museum 3000 tárgyból álló gyűjteménye a modern bútortervezés minden korszakát képviseli, az ipari termelés 19. századi kezdeteitől egészen a posztmodernig. Fotókat, rajzokat, szabadalmi bejegyzéseket, plakátokat és bútorkatalógusokat őrző könyvtára kutatási célokat is szolgál. Kezdeti tájékozódás a www.design-museum.de címen.
A The Living City című Frank Lloyd Wright-kiállítás október 11-ig látható Weil am Rheinben, utána még idén Lipcsében, jövőre Amszterdamban és Glasgowban. A tudatosan egyszerűre tervezett tárgyakat bemutató, Az alternatív termékkultúra megjelenése című Vitra-kiállítás október 16-án nyílik Stuttgartban.
