Július 5-én francia kvartettjével játszott Gadó Gábor a Millenárison. Napközben a jövő évre tervezett lemezt vették fel, de az éjszakából még ki tudtunk kanyarítani egy elcsigázott szeletet, hogy a francia álomról és az orosz lélekről beszélgethessünk.
Gadó Gábor: Mindenképpen az utóbbi. Közhelyes már, hogy Magyarországon a dzsesszzenészek kis csoportja milyen hihetetlenül belterjes viszonyba kerül egymással, s ebből milyen zárt világ alakul ki. Én pedig mindenképpen nyitni akartam, és megadatott, hogy összeismerkedtem egy francia nővel, aki aztán a feleségem lett - s aki nélkül nyilván nagyon nehezen tudtam volna kijutni. Hiszen az nem úgy van, hogy az ember fölkerekedik és nekivág a hírnévnek; ott komoly háttér kell, hogy az első időszak kibírható legyen. Más kérdés, hogy előbb-utóbb így is, úgy is mennem kellett volna. Különálló voltam a magyar dzsesszválogatottban, nem fértem bele - és nem is akartam beleférni - a nagy trendekbe, szóval nagyon nehéz lett volna továbbfejlődnöm. Olyan ízlésvilág uralkodik itt, ami abszolút meghaladott, s ami a plagizálásra épül: az ember a másikat nézi, és ahhoz próbál felnőni, nem pedig önmagához. Számomra ez épp- olyan elképesztő, mint a mélyen romantikus-magyaros mentalitásunk. Az nevezetesen, hogy ha valaki szarul játszik, akkor is biztosítjuk, hogy milyen jó volt, illetve ahogyan magunkat is megnyugtatjuk: igaz, hogy szar voltam, de azért ez is jó. Ebből valahogy ki kellett lépnem, ez tarthatatlan volt.
MN: Az, hogy Franciaországban megtaláltad, amire szükséged volt, az a szerencsén múlott, vagy a kinti dzsesszélet körülményeiből fakadt?
GG: Nagyrészt az ottani körülményekből. Nyilván közismert, hogy Franciaország a mai napig mit jelent a kultúra és a művészet - és ezen belül a modern kultúra és modern művészet - számára. Az egy olyan tradícióval rendelkező ország, amilyen tradícióval mi nem rendelkezünk. (Másfajtákkal persze igen, kétségtelenül.) Annak a világnak a nyitottsága hihetetlenül körbe van bástyázva. Másfelől meg a Mitterrand-korszak kétszer hét éve alatt különösen felvirágzott a művészet, mert a finanszírozás rendszere lehetővé tette, hogy a magamfajta emberek ne pusztuljanak éhen, mielőtt valamit összehoznának. Ha valaki egyénibb utat akar járni, mint a társai, az a széllel szemben pisil Magyarországon. Ott ilyen nincs. Abban a tradícióban és abban a finanszírozási rendszerben a művészek nem kerülnek a társadalom perifériájára, nem mutogatnak rájuk, nem mondják, hogy ingyenélők, mert nem vesznek részt a termelésben. Hanem azt mondják, hogy azért vagyunk nagy ország, mert kulturálisan nagyok vagyunk.
MN: Amikor kimentél, tudta valaki, hogy ki vagy? Egyáltalán, hogy zenélsz?
GG: Nem.
MN: Ilyenkor mi a teendő?
GG: A szokásos út úgy néz ki, hogy az ember kiválaszt a műsorújságból egy jam-sessions klubot, feljut a színpadra, és próbálja néhány percbe belesűríteni a tudását. De ez az út számomra járhatatlan volt, egyszerűen nem vagyok rá megfelelő alkat. Mutogatni magam, hogy kapcsolatokat teremthessek, arcra fagyott mosollyal iparkodni, hogy minden világnyelven bekerüljek az áramlatba, ez iszonyatos nekem. Ettől végem van. Szóval úgy tűnt, hogy nem tudok majd játszani, valószínűleg másféle életet kell élnem. Nem tudom, hogyan bírom, de majdcsak eljutok valahová, gondoltam. Nem vagyok materialista, hála a jó istennek, akkor nehezebb lett volna a helyzetem. Én hiszek abban, hogy minden szituációba azért kerül az ember, hogy abból tanuljon.
MN: Most időben hol tartunk?
GG: Kilencvenötben mentünk ki a feleségemmel, de nyolc hónap múltán vissza kellett jönnünk, mert tönkrementünk anyagilag. Aztán kilencvenhétben sikerült vennünk egy lakást, így valójában kilencvennyolc elejétől számítható a kinti életem. Akkor kezdődött az a két év, amit nagyon nehéz volt megélni, de annak a kényszerű csöndnek nagyon sokat köszönhet az érzékenységem. Kétezerben már javában működött a zenekarom, akkor már nem volt gond.
MN: Hogyan találtál rájuk?
GG: Ha nehezemre esett is, de 2000 elején végül elmentem pár helyre, ahol hagyhattam a lemezeimből. Az egyik dzsesszklub tulajdonosától kaptam egy dátumot, így körül kellett néznem, kivel játszhatnék együtt. Matthieu-t (Donarier, a Gadó Gábor Quartet tenorszaxofonosa) már régebben kiszúrtam, ő már a topon volt - felkerestem, hogy ez és ez a helyzet, hallgassa meg a lemezeimet, hátha lenne kedve velem játszani. És másnap felhívott, hogy szívesen. ´ hozta a dobos Joe Quitzkét és aztán Sébastian Boisseau-t is; előtte egy kint tanuló magyar bőgőssel játszottunk.
MN: Bár nem látok rá teljesen az életművedre, úgy tűnt, hogy a tavalyelőtti Homeward albumod kacsingatott először a magyar népzene felé. Korábban is volt benned ilyen kötődés, vagy ez a kintléted terméke?
GG: A völgyből csak azt látja az ember, ami körülötte van, de ha fölmegy a dombra, akkor belátja a völgyet is. Kint én is többet kezdtem látni, és jobban kezdett érdekelni, hogy itt mi van. Elképzelhető, hogy ez tükröződik az albumban, benne van a pakliban, de valójában soha nem volt tudatosság abban, amit csináltam. És soha nem akartam azt a népi utat járni, amit ma annyian. Számomra mindig Európa volt fontos, összkulturálisan. Az az elképesztő festészet és zene, amit korábban a vallás, aztán az impresszionizmus produkált. A népzene nem az én reszortom. Egyszerűen jöttek ezek a dolgok, és kész, nem tudom megfogalmazni, ha belefeszülök sem.
MN: A franciák rólad alkotott képében mekkora hangsúlyt kap, hogy magyar vagy? Kapcsolatba hoznak más magyar zeneszerzőkkel?
GG: Az emberek általában szeretnek kategorikusan gondolkodni, ez nyilván megvan mindannyiunkban. Nézik bennem a magyar részt is, természetesen, de az éppolyan köztudott rólam, hogy a szláv ortodoxiához milyen mélyen kötődöm. Úgy foglalkoznak velem inkább, mint egy olyan emberrel, aki képes felidézni olyan színeket és formákat, amiket már elfelejtettek.
MN: Nyilván ez is egy kategória, de mégiscsak: a dzsesszzenészek inkább a dzsesszből szeretnek inspirációt meríteni, míg te az irodalomból. Megfogható, hogy egy Pilinszky-versből hogyan születik egy Gadó-darab?
GG: Nemigen, mert nincs benne direkt átültetés. Úgy mondanám inkább, hogy olyan élményhez jutok, ami így transzformálódik, és szinte álomszerűen kiadja magát.
MN: Sarkítani fogok. Az, hogy könyvekből jutsz alapélményekhez, nem pedig a saját életedből merítesz, az alkotóként nem jelenthet veszélyt?
GG: Elképzelhető lenne, Elias Canetti a Káprázat című könyvében írt is erről. De rám most nem vonatkozik, olyan erős érzelmi életet élek a zenekarban és minden más dolgomban. Nagyon tudok örülni, és nagyon tudom bántani magam; működik a dolog rettenetesen.
MN: Egyébként te nem írsz? Vagy nem írtál?
GG: Nem. Alkalmatlan vagyok rá. Beszélni sem tudok. A nyelv az nem az enyém.
MN: Az ortodox kultúrával hogyan kerültél kapcsolatba? És mi kellett ahhoz, hogy ebből lemez szülessen?
GG: Van egy vonulata az emigráns orosz vallásfilozófusoknak: Lev Sesztov, Bergyajev és még néhányan, akik hihetetlenül aláásnak az ember életének. Velük foglalkozva vált olyan fontossá nekem az a naivitás, az a rajongás, az a csodavilág és az a csodavárás, ami átsüt a világukon. Hogy itt van a menekülés, itt van az út... és közben az a gyönyörűség, ahogyan megélhető minden rossz... s ahogyan belemennek félelem nélkül... - csak tudod, erről nem lehet ilyen fáradtan beszélni. De iszonyúan fontos, iszonyúan megragadott a létezésnek ez a fajta megélése.
MN: Azok a fiatal srácok, akikkel együtt játszol, hasonlóképpen gondolkodnak, vagy empatikusan olyan fejlettek, hogy a társaid lehessenek?
GG: ´k természetesen más tapasztalatokkal rendelkeznek, és más életkorúak is, ami számít ilyenkor. Quitzke sok mindenen átment, ő most Gourdjeffet szereti nagyon-nagyon, akit valamikor én is szerettem nagyon-nagyon. Matthieu szintén most fedezte fel az oroszokat, Dosztojevszkijt és Gogolt; szóval keresik a dolgokat, de nem egy cipőben járunk. Nem is beszélünk ilyesmiről, mindig zenéről beszélünk, és ez így sokkal jobb, mint ha leülnénk és elkezdenénk belemagyarázni dolgokat a zenébe. De amikor egyedül dolgozom, akkor sincs másképpen. Nehogy azt gondolja valaki, hogy úgy jönnek létre a dolgaim, hogy leülök elmélkedni a világfájdalomról.
MN: Az mit takar, hogy befutottál Franciaországban.
GG: Most ott én lettem az új szent tehén. Furcsa nekik egy kelet-európai ember, aki ilyen dolgokról beszél. A legutóbbi lemezem megjelenése azzal járt, hogy naponta két-három interjút kellett adnom, hetekig nem bírtam foglalkozni a dolgommal. Ott tartunk, hogy mindenhova hívnak, azokra a fesztiválokra is, ahová a vezető francia zenészeknek is nehéz bekerülniük. Még nem ért véget az országos turnénk, mindenhol eladták az összes jegyet, elővételben. És valahogy jólesik, hogy üzletté váltunk, legalább végre nem szorulunk támogatásra. Csak éppen szörnyen sűrű az életünk, a múlt héten még Iránban jártunk.
MN: Az ilyen életmód nem kezdi ki a...
GG: De igen, teljesen kikezdi, és érzem, hogy vissza kell menni. Vissza kell menni, mert olyan jelzéseket kapok magamtól, hogy veszély van. Szétaprózódtam ahhoz képest, ahogyan elképzeltem az életemet. Lépni kellett, el kellett ide jutni, de egészen biztos, hogy vissza kell menni. Volt egy idő, amikor izgatott, hogy híres legyek. Most, hogy látom, mi az, már nem érdekel. Nem kívánom ezt az életet élni.
Marton László Távolodó
Gadó Gábor francia kvartettje a Greetings From The Angel, a Homeward és az Orthodoxia című BMC kiadású albumokon hallható, s ez a sor szeptemberben az Unknown Kingdommal bővül.
