A berlini szerző a 70-80-as évek NDK-járól szóló groteszk regényeivel robbant be a német irodalmi élvonalba. Két írásából kultuszfilm készült. Budapesten a Leben bis Männer című színdarabjából olvasott fel, amelyben egy ötven év körüli keletnémet utánpótlásedző mondja el határozott véleményét fociról, nőkről és politikáról.keletnémet és nem német íróként konferáltak be, holott az összes írásod 1990 után jelent meg. Nem zavar ez a különbségtétel?
Thomas Brussig: Csak akkor, ha van külön német író is. Amúgy elfogadom, hiszen onnan jövök. Egy "normálisan" működő, akarom mondani, elfojtásra játszó exkommunista országban, mint Magyarország, általános lehet a vélemény: "Spongyát a múltra, ne is beszéljünk róla!" Nálunk a nyugatnémetek folyton jönnek a teóriáikkal, hogy miért és hogyan működhetett a valóságos szocializmus, amivel szemben a keletnémetek úgy érzik, kénytelenek védekezni. Emiatt nemcsak a viccek meg a megbélyegzés célpontja a származás, hanem a keletnémet identitás kérdése is beépült a közbeszédbe.
MN: Van kézzelfogható eredménye?
TB: Alig. A keletnémet fiatalok generációja demográfiailag nincs egy súlycsoportban a ´68-asokkal, akik a náci múlt, az apák bűneinek feltárását szorgalmazták. Az elkövetett szörnyűségeket nem lehet összemérni az akkoriakkal, és ez sajnos árt az önvizsgálatnak. Az NDK elsősorban nem a rémtettek miatt volt rossz, hanem mert túl sokáig tartott. Én nem azt mondom, hogy nevezzük meg a bűnösöket, hiszen számomra világos: alapjában véve az NDK-társadalom többsége bűnös volt, mert túl sokan túl keveset tettek ellene. Viszont ha ezt beismerjük, bárki felteheti magának a kérdést: mikor és mit csináltam rosszul? Mit nem tennék meg soha többet? A nyugatnémeteknek nem volt ekkora törés az életükben, mint nekünk 1989/90-ben. Félelmeik és vágyaik sosem különböztek alapvetően. Nekünk megvan az a szerencsénk, hogy bármikor lemérhetjük magunkon, mi minden változott, és számunkra a kapitalizmus és a polgári demokrácia sem magától értetődő. Nézhetnénk magunkat kívülről, bár ennek az esélyét egyre kisebbnek látom. Az öregek homokba dugják a fejüket, a fiatalok szeretnének gyorsan beilleszkedni.
MN: A regényeidben a SED (Német Szocialista Egységpárt) és a Stasi tagjai nem tűnnek félelmetes alakoknak. Jobbára nevetségesek, bugyuták, fontoskodóak.
TB: A hatalmat az átlagemberek avatták félelmetessé. Nem mondom, hogy a Stasi nem művelt gonosz dolgokat, de az emberek 95 százaléka úgy félt a titkosszolgálattól, hogy nem is volt semmilyen személyes tapasztalata. A Stasi démonizálásának pszichológiai okai vannak: ha tudom magamról, hogy gyáva vagyok, de még bevallani se merem, akkor egyetlen dolgot mondhatok. Azt, hogy a rettenetes Stasitól és a Párttól mindenki félt.
MN: Az eddigiekből azt gondolnám, hogy eleged van az NDK iránti nosztalgiából. A Sonnenallee-ban viszont azt írod happy end-nek: "A boldog embereknek rossz a memóriájuk és gazdagok az emlékeik" - ami épp a nosztalgia definíciója...
TB: A Sonnenallee már filmforgatókönyvnek is úgy készült, hogy a nyugatnémetek irigykedjenek, mert nem élhettek az NDK-ban. Ha megfigyelted, a regényt két történet tartja össze: az elején Sztálin a megfelelő pillanatban ad tüzet Churchillnek, míg a végén Gorbacsov jelenik meg mint szülész és autószerelő. Könnyen kitalálható, egyik sem valós történet. A két sztori közti NDK is sokkal szebb, mint amilyen valójában volt. Abban azért igazad van, hogy megváltozott a véleményem: a 90-es évek elején még idegesített a nagy nosztalgiázás, mert úgy éreztem, akadályozza a párbeszédet. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy én is csillogó tekintettel mesélek történeteket abból a korból, és rájöttem, hogy teljesen emberi dologról van szó; senkit nem lehet megfosztani attól, hogy szép emlékei legyenek egy nem túl fényes korról. Úgyhogy annyi megszorítást tettem, hogy ellene vagyok annak, amikor az emlékeinket felhasználva kívánják az NDK-t széppé tenni, különösen, ha ebből politikát gyártanak. Engem a regényeimben sem a szocializmus anatómiája érdekel, hanem a hátrahagyott történetei. Például a berlini fallal kapcsolatosak, amit a Helden wie wir című regényem egyik hőse, aki megrögzötten hitte, hogy a legkisebb pöcse volt az NDK-ban, egy baleset folytán óriásira duzzadt szerszámával döntött le.
MN: A Helden wie wir sikere egyforma volt Keleten és Nyugaton?
TB: Az áttörést valóban ez a könyv hozta meg, de Nyugat-Európában sokkal sikeresebbnek bizonyult. Amikor írtam, meggyőződésem volt, hogy oltári bukás lesz: kit érdekel egy könyv az NDK-ról vagy a berlini falról? Aztán Kelet- és Nyugat-Németországban is pillanatok alatt bestseller lett, amiből kiderült, hogy nem a téma érdektelen, hanem ahogy eddig írtak róla. Nekem a legfontosabb, hogy olyan regényeket adjak ki, amiket én is elolvasnék. A hőseim gyakran bekattant alakok, akik hihetetlen energiákat mozgósítanak, hogy monomániájuknak, privát hitvallásuknak megfeleljenek. Szenvedélyeiken keresztül kell bemutatnom világlátásukat, ami rengeteg örömet okoz: én is röhögök, amikor eszembe jut valami baromság, és ugyanezt kívánom az olvasóimnak is.
Bogár Zsolt
