Magyar Narancs: Mintha csak a hajdan germanisztikából, filológiából, művészettörténetből diplomázott rendezőként igyekezett volna egyfajta kultúrtörténeti egyveleget kitalálni a női mítoszokról.Az 1937-ben Berlinben született művész egyike korunk legnagyobb színházrendezőinek.
Germanisztikát tanult Frankfurtban; 1970-ben megalapította a Schaubühne am Halleschen Ufer nevű társulatot Nyugat-Berlinben. Nem tudni, mi vonzotta a Mittelfest ez évi programjába. Mindenesetre egy rejtély fonalán indult el és tömörítette egy női hangra, izzásra, szenvedélyre, megszállottságra komponált koncertjét, Végzetes nők címmel. A titok nyitja talán Maddalena Crippa színésznő, Peter Stein felesége.
A Piccolo Teatróban tizenhét évesen debütált olasz színházi csoda, aki bármit is csinál,
az ujja köré csavarja a nézőket.
Peter Stein: Vannak helyzetek, pillanatok, amikor egy alkotó úgymond félreteszi a személyes ambícióit, és egy külső vagy belső hang sugallatára olyasmihez nyúl, ami szokatlan tőle. Én is így voltam ezzel a rendhagyó koncert-színházi produkcióval. Ismerem Maddalena vonzalmait, korlátait és bizonyos értelemben korlátlanságát. ´ az a színésznő, akit ideálként állíthatnék bármely kollégám elé. Polifon hangzású hangszer a teste, a lelke, nem riad vissza a legváratlanabb kihívásoktól sem. Azon túl, hogy öt nyelven, olaszul, franciául, németül, angolul, spanyolul beszél, olvas, érti és képes tolmácsolni a mítoszok nyelvét.
MN: Ön szerint mivel járulhat hozzá a női mítoszokhoz ez az előadás?
PS: Leegyszerűsített kifejezéssel élve a nő a férfivágyak, a férfiak szexuálfóbiájának teremtménye. Homérosztól napjainkig, az olcsó képregényekig végtelen a sora a nimfáknak, sziréneknek, szfinxeknek, boszorkányoknak az irodalomban, a művészetekben, a médiában. A személyes késztetésekről szólva, engem mindig is bámulatba, bűvöletbe ejtett, hogy ezek a nőalakok különböző korok köntösében, civilizációs ragadványaiban sem veszítettek csábító hatalmukból. Ha hinnék a sors hatalmában, sorsszerűnek mondanám, hogy mi, férfiak egyenes arányban azzal, hogy mennyire veszélyesnek érezzük a behódolást a női erőknek, képtelenek vagyunk szabadulni a hatásuk alól. Egy nő, ha igazán rendelkezik a nőségnek ezzel az ősi mítoszával, egyszerre szenvedélybe és szenvedésbe taszítja a férfit, az elérhetetlenség illúziójával kecsegteti. És ebbe a verembe, útvesztőbe többnyire belemegyünk. Amit érdekesnek, plasztikusnak, feltárásra érdemesnek láttam mindebből, hogy a női archetípusok változhatnak korok, ízlések, vágyak, társadalmi, egyéni elvárások szerint, de a motiváció ugyanaz: a hódítóra, a behatolóra, más szóval a férfira ugyanaz a csapda, verem, kihívás vár minden korban: végül mindig behódol a nőnek.
MN: Mi az oka ennek a behódolásnak?
PS: Feltehetően az, hogy a nők jobban magukba olvasztották és árnyaltabban kezelik az árnyék és a fény, a férfi-női princípiumok dualizmusát. Egy férfi nehezebben jut el hódító alapállásánál fogva önnön női részének felismeréséhez, tudatosításához.
MN: Nem fél attól, hogy feminizmussal vádolják?
PS: Aki ismer, tudja rólam, hogy senkitől és semmitől nem riadok vissza. A címkéktől meg végképp nem. Neveztek már zsarnoknak, elviselhetetlennek, összeférhetetlennek. Annyi baj legyen. Szerencsére nem törődöm a rólam szóló híresztelésekkel. Nem adom meg az élvezetet azoknak, akik ilyennek-olyannak próbálnak beállítani. A magam útját járom, megalkuvások, félelmek, elvárásoknak való megfelelés kényszere nélkül.
MN: Honnan van önben ennyi eltökéltség, egészséges önbizalom?
PS: Tudja, nem kenyerem a mellébeszélés, a kompromisszumkészség, a türelem.
MN: Mondhatni, nagy újrakezdések, gigászi küzdelmek sorozata az alkotói életútja. Úgy tűnik, amint túlzottan hivatalossá, bürokratikussá vált egy ön által beindított gépezet, otthagyta és újba kezdett.
PS: Pontosan erről van szó. Az alkotómunka halála a bürokratizmus, a kishitűség, a mérlegelés.
MN: Ez késztette távozásra a Salzburgi Ünnepi Játékok művészeti vezetésének posztjáról is?
PS: Salzburg fontos helyet foglalt el az életemben, akárcsak annak előtte Berlin, a Schaubühne. Salzburgban arra kaptam felkérést, hogy bővítsem, művészileg megemeljem a fesztivál prózai, színházi programját. Csakhogy ezzel az igénnyel nem állt egyenes arányban a rá fordított energia, pénzügyi támogatás. Túl sok volt a mellébeszélés, a csúsztatás, a halogatás. Amikor elegem van a klímából, a parttalan tárgyalásokból, egyszerűen fogom magam, és otthagyok csapot-papot. Megalázónak, nevetségesnek, sőt röhejesnek tartom, hogy különböző hivataloknál kilincselni kell, jópofáskodni, szerepet játszani. Ez messzemenően ellenkezik a természetemmel.
MN: Itáliában, Itáliából könynyebb összhangot találni az alkotómunka és az adminisztratív tevékenységek között?
PS: Viccel? Itáliában élni, létezni jó, de akár egyetlen produkciót is tető alá hozni kész katasztrófa. Az olaszok közismerten kedvesek és linkek. Folytonosan sztrájkolnak, állandó veszély fenyegeti az előadások létrejöttét. Megannyi rémítő kalandról számolhatnék be, amikor a díszletek nem érkeztek meg a kellő időben a kamionsofőrök sztrájkja miatt, vagy amikor a díszletmunkások sztrájkja hiúsított meg előadásokat Palermóban, Rómában. Köszönöm, nem kérek az olaszok munkamoráljából. Vasidegek kellenek az olaszok szervezetlenségének elviseléséhez.
MN: Megannyi fiatal rendező számára érték és mértékadó az ön munkássága. Próza és opera - manapság melyiké az elsőbbség?
PS: Erről mindig az adott produkció dönt. Nincs adott modell, iskola, amihez bármikor is igazodtam volna. Gyakran emlegetik velem kapcsolatban a sztanyiszlavszkiji és a reinhardi iskola hatását, de a színház eleven, élő organizmusa nem szűkíthető le egyes irányzatokra, stílusokra. Mindenkor a saját intuitív késztetéseimet követem egy adott közeghez, térhez adaptálva. Ennek ékes példája a Faust-projekt, amelyet hat estén keresztül játszottunk Hannoverben, az expón, vagy legutóbb az Oreszteia. Az elmúlt hónapokban minden idegszálammal Kleist Penthesilea című darabjára koncentráltam, amit Epidauroszban vittem színre, az ottani görög színházban.
MN: Operaszínházi munkásságát inkább a ritkán előadott, kevésbé népszerű művek jellemzik, mint a Simone Boccanegra vagy a Titus Andronicus.
PS: Hálátlanabb feladat úgymond kevésbé játszott, alig ismert operákhoz nyúlni. Köztudott rólam, hogy nem vagyok "olcsó" rendező, nem érem be a spórolós megoldásokkal. Tudja, mindent vagy semmit alapon közelítek a hivatásomhoz, talán ennek is köszönhetem összeférhetetlen híremet. Akár prózai előadást, akár opera-előadást rendezek, eltökélt szándékom a közönség aktív bevonása, szerepeltetése a cselekményben. A színházi este semmivel nem kárpótolható, helyettesíthető varázsa az esetlegesség, a kiszámíthatatlanság, hogy velem és veled ott és akkor még bármi megtörténhet. Nem hiszek a steril, befelé forduló, köldöknézős módszerekben. Minden és mindenki részese az adott színpadi aktusnak, színészek, énekesek, nézők. Szabad átjárást és áthallást kell biztosítani egy adott mű, annak mai leképezése és mai közönsége között. Egy jelenet, egy szituáció valóságát, hitelességét egyedül az adhatja meg, ha benned mint nézőben, mint megfigyelőben, mint "elszenvedőben" az aktuális problémáidra vonatkoztatva beindít valamit. Különben kívülálló maradsz, passzív elszenvedője valaminek, amihez nincs igazán közöd. Én ezt nem tartom tisztességes "játéknak". Ezért, sokszor a kockázatvállalás veszélyével is, mindenkor belekomponálom az előadásokba a közönséget. Elvégre úgy fair a játék, ha kreatív alkotótársak vagyunk!
Szentgyörgyi Rita
