"Majd, ha megírom az önéletrajzomat" (Femi Kuti)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2002/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tegyétek boldoggá a gyereket, akkor mindenki jókedvű lesz, hangzik el a színpad mögött, amit rendes rocktudósítók backstage-nek neveznek. A gyerek Femi Kuti hét év körüli kisfia, a használati utasítást pedig pontosan betartják a zenekar körül ügyködők. Sétálni viszik a Szigeten. Tetkót kér, befizetik egy oroszlános hennára. Volt egy olyan érzése, hogy a papának nem fog tetszeni, de annyira vágyott rá. A papa végül nem haragszik.

Tegyétek boldoggá a gyereket, akkor mindenki jókedvű lesz, hangzik el a színpad mögött, amit rendes rocktudósítók backstage-nek neveznek. A gyerek Femi Kuti hét év körüli kisfia, a használati utasítást pedig pontosan betartják a zenekar körül ügyködők. Sétálni viszik a Szigeten. Tetkót kér, befizetik egy oroszlános hennára. Volt egy olyan érzése, hogy a papának nem fog tetszeni, de annyira vágyott rá. A papa végül nem haragszik.

Este, a színpadon is ott a srác, áll két dob mögött, alig éri fel őket, de szépen, abban a ritmusban üt, mint a mellette négy dobon dolgozó bácsi. Közben akkorákat ásít, mint az oroszlán, mégis derekasan tartja magát. Nagy pillanata akkor jön el, amikor a papa előrehívja, hogy bemutassa a közönségnek. Megsimogatja a göndör buksit, ad rá egy puszit, aztán indíts vissza. A fiú a ráadás alatt már trükközni is próbál, megpörgetve levegőbe löki az egyik dobverőt. Csak második kísérletre, de sikerül elkapnia, így játszik tovább. A legvégén fel is sorakozik a zenészek között, vigyorogva fogja a nagy hasú trombitás kezét, nézi az éljenző tömeget, és legalább olyan büszke a papájára, aki már lement a színpadról, mint az lehet őrá. Tudja, hogy a sok ember itt és mindenfelé, amerre épp járnak, a papáját éljenzi. Tudja, hogy a zenekarban a papa a főnök, egy intésére lehalkul az összes hangszer, hogy valami fontosat mondhasson a közönségnek, amikor pedig elmondta azt a fontosat, egy erőteljes kézmozdulat, és felpörög újra a zenekar. Azt is hiszi tán, hogy mindig mindenki a papát nézi, de valószínűleg még nem érti, hogy azok a bikinis nénik (köztük, ha jól tudom, a mama is) milyen ellenállhatatlanul vonzzák magukra a szemet. Pár év, és értékeli majd azt is, ahogy az izzadó női porcikák a test nyelvére fordítják a ritmus minden tört részét.

Nem tudni, belőle lesz-e a Kuti-dinasztia harmadik képviselője, csupán annyi látszik, hogy Femi tudatosan egyengeti a gyerek első lépéseit. Hogy e téren ő mit kapott saját édesapjától, az afrobeat stílus atyjától, Fela Kutitól, arról nem szívesen beszél. Általában - legalábbis ezen a napon, a hangpróba, rendes rocktudósító-nyelven soundcheck után, az én mikrofonomba - semmiről sem beszél túl szívesen, azt is halkan. Hogy tehát mi lenne a legfontosabb, amit zenekarvezetőként vagy zenészként Felától tanult, arra annyi a válasz, hogy az a színpadon kiderül. Sem arról nem beszél, milyen volt neki gyerekként apja zenészei között, sem arról, hogy később milyen konfliktus nyomán önállósult - mindössze annyit árul el, hogy szaxofonozni egymaga tanult meg, abban semmi szerepe nem volt Felának. (Zenekara, a Positive Force sok személycserén esett át az évek során; egy-egy kameruni és francia kivétellel nigériai muzsikusai megérdemelték volna, hogy őket is bemutassa a színpadon, ne csak a fiát.)

"Majd, ha megírom az önéletrajzomat" - tér ki a legelevenebb gyermekkori emlékeit firtató kérdés elől. Szerettem volna, ha mesél arról a napról, amikor - miként Unknown Soldier című számában Fela Kuti megörökítette - katonák támadták meg és rombolták le a kerítéssel körbevett birtokot, amelyet az uralkodó rezsimmel való szembenállása jegyében önálló köztársaságnak, Kalakuta Republicnak deklarált Fela, aki száznál is több híve, haverja, nője társaságában élt ott. Femi szűkszavú, nem merül részletekbe. "Iskolából jöttem haza, és láttam, hogy körülvették a katonák a házat. Fogtam a húgomat, gyorsan taxiba ültünk, és anyámhoz mentünk, aki akkor külön lakott. Azt hittem, mindenkit megöltek, de csak megverték őket, és felgyújtották a házat." Még hozzáteszi, hogy apja ezután máshol épített új otthont. Hogy az efféle megpróbáltatásokat gyerekként miként viselte el, arra nagyjából egy vállrándítás a válasz, mindez része volt az életüknek, egyszerűen elfogadta, és kész.

A hatalmon lévők nem hagyták megtorlatlanul, hogy Fela folyton cseszteti őket - hasonlót tesz Femi is, aki szerint Nigériában mit sem javult a helyzet, a korrupció tönkreteszi az országot, az egész kontinenst. Traitors of Africa (Afrika elárulói) című számában név szerint felelőssé teszi Babangida tábornokot Nigéria szétzüllesztéséért, a választások elhalasztásáért, a nemzeti valuta elértéktelenítéséért. Kérdem tőle, nem fél-e a megtorlástól, hogy rajta is bosszút állhatnak apjához hasonlóan, akit börtönbe is zártak. Nem, válaszolja. Ha úgy érzi, hogy konkrét neveket kell mondania, nem fog metaforákat használni. (Este, a koncert egyik számában felmutatta a pozitív oldalt is: Kwame Nkrumah, Marcus Garvey, Lumumba, Martin Luther King, Malcolm X, Mandela, sorolta a fekete nemzet példamutató alakjait, természetesen Fela Kutival zárva a listát.) És az igaz-e, hogy egyik lemezét Nigériában betiltották, kérdem még a politizálás és a retorziók témájánál maradva. Csak egyetlen szám volt betiltva a Shoki Shoki albumról, igazít ki, azt nem játszhatták a nigériai rádiók, de nem politikai okból, hanem a túl egyértelmű szexualitása miatt.

Este ebből is kapunk ízelítőt. Femi egy ágyban töltött éjszakáról énekel, a táncosnők mozdulatai félreérthetetlenek, kórusként övék minden második sor, Beng, Beng, Beng, ez a refrén. Színtiszta szex. De Femi kötelességének érzi - immár az UNESCO "nagyköveteként" -, hogy óva intsen: lassan a testtel. Stop AIDS című számában figyelmezteti fivéreit, hogy a kór valóságos, burkolják be a bambuszt. Tényleg így hívják Nigériában a szerszámot, kérdem tőle. Á, nem, mondja, csak valahogy meg kellett nevezni a dalszövegben, hogy érthető legyen. Legutóbbi albumán (Fight To Win; Magyar Narancs, 2002. január 24.) van egy nagyon személyes szám: a ´97 arról a tragikus évről szól, amikor gyors egymásutánban elvesztette apját (AIDS), unokahúgát és húgát (rák). Vajon miként képes ezt estéről estére ugyanúgy elénekelni, mint akármelyik másikat? "Most már jobban tudok a zenére figyelni, de eleinte nagyon nehéz volt, minden emlékem előjött." Nem mondja, de egyértelmű: az emlékek nem ebben az interjúban fognak előjönni - várhatunk az önéletrajzra.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2002/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kultúra

még több Kultúra...