Odalent - A törvény nevében

  • Greff András
  • 2014. március 9.

Film

Nem a Drót, nem a Deadwood nívójáról beszélünk, de az amerikai szórakoztatóipar tévés szekciójában ez most a krém. Kritika.

Akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak: ez az európai verzió. Amerikában ez mintha éppen fordítva volna: Florida közismerten az alkonyévek állama, a térképen kicsit feljebb csúszva, de még mélyen odalent pedig ott találjuk azt a vidéket, amelynek lakói már jóval a halál beállta előtt búcsút kényszerülnek mondani mindannak, amit valódi emberi létezésnek ismerünk.

Ez nem a vendégszerető Austin vagy az ezerszínű kultúrájával a súlyos bűnözési mutatókat többé-kevésbé ellensúlyozni képes New Orleans világa, inkább e civilizált városok szarral borított hátsó udvara, a hely, amelyről lehetőleg senki sem beszél. Valóságos kultúrát viszont, mint arrafelé nagyjából minden, ez a senkinek sem való vidék is sikeresen kinövesztett magából: zeneit, irodalmit, vallásit, bűnözésit és drogfogyasztásit egyaránt. Ez rajzolja fel a kaput a kívülállók számára is, amire jó példa az a hihetetlenül érdekes zenés dokumentumfilm, amit nagyjából tíz évvel ezelőtt forgatott a BBC Jim White, az alternatív country jelentős alakjának segedelmével. A Searching For The Wrong-Eyed Jesus a rurális Dél mocsárvilágába kalauzolta nézőit: a lakókocsiparkokban tengődő aljanép, a vérfertőző viszonyokat ápoló, szakállas rasszista bunkók, a fegyvermániások, a benzofüggő szerencsétlenek és a teljesen őrültnek tűnő pünkösdisták fülledt hétköznapjaiba.

false

Az HBO aktuális nagy dobása most ugyanebbe a világba taszítja bele nézőjét, és az egyezések korántsem merülnek ki csupán any-nyiban, hogy A törvény nevében alkotói is előszeretettel helyezik a tájfestésre a hangsúlyt: a főcímzenét például az a Handsome Family játssza, amely a Wrong-Eyed Jesusban is kiemelten szerepelt. A két filmet egymás mellé rakva hamar kiderül, hogy a kiválasztott táj az eltelt évtized során egyetlen pontján sem szépült szemernyit sem, a meghatározó viszonyok pedig minden bizonnyal már a rabszolga-felszabadítás óta változatlanok. Ezeket a párás zugokat és szétperzselt arcokat nagyon szereti a kamera: Nic Pizzolatto menetenként 8 epizódos, antológiaszerűnek megálmodott szériájában is egymást érik a fantasztikus beállítások a mocsárról, a motorosklubokról és a prédikátorok sátrairól, és ez a látvány van any-nyira erős, hogy önmagában is szavatoljon a kimerítő élményért, de a megannyi szempontból extrémnek mutatkozó közeg persze megkapja a maga extrém cselekményvilágát is. Ez nem a szimpla gyorshajtók és a mezei drogdílerek univerzuma: a sorozatban egy bestiális bűncselekményeket elkövető rémalak után nyomoz a két harmincas, fehér nyomozó, akiket az is összeköt, hogy mindketten teljesen készen vannak. Martin Hart (Woody Harrelson értő alakításában) még csak a megcsalt feleséggel sújtott, diszkréten tévelygő zsaruklisét hozza, Cohle detektív azonban már súlyosabb eset: az exnarkós, elvált, félpszichopata férfi a mocsárvilág alvászavaros Friedrich Nietzschéjeként filozofálja végig az epizódokat, és nyilvánvalóan az ő alakjához való viszonyuláson dől el, hogy a néző bennmarad vagy inkább menthetetlenül kiesik ebből a játékból. A legszebb éveiben érdektelen romkomokban tétováskodó Matthew McConaughey-ből pár évvel ezelőtt William Friedkin hozta ki az ördögöt, számos jelentős állomás után pedig most, ebben a sorozatban érkezett el az a pillanat, amikor végre teljes sebességre kapcsolhat - brutális ripacskodásról van szó természetesen, de arra a szintre feltolva, amelyen Heath Ledger is megvalósította anno a maga Jokerét a Nolan-féle Batmanben.

Ám ez még mindig nem minden, és éppen ez a halmozás emeli a szezon többi próbálkozója fölé ezt a sorozatot. A törvény nevében még most, a második félidőben is teljesen kiszámíthatatlanul kanyarog, ahogy a két tökéletesen megbízhatatlan elbeszélő legalább három idősíkot mozgásba hozva előadja véres-drogos-baszós pokoljárásának színigaz(nak hazudott) történetét, de Cary Fukunaga, a széria összes epizódjának rendezője vasmarokkal tartja kézben a szálakat, folyamatosan játszik az elvárásokkal, és még arra is maradt ereje, hogy a negyedik rész végére odakanyarítsa a televíziós sorozatok történetének egyik legdurvább hosszú snittjét. Nem a Drót, nem a Deadwood nívójáról beszélünk, de az amerikai szórakoztatóipar tévés szekciójában ez most a krém.

A sorozat friss epizódjait hétfő esténként adja az HBO


Figyelmébe ajánljuk

Női dzseki trendek, amelyeket érdemes figyelni idén ősszel és télen

  • Támogatott tartalom

Az őszi-téli szezon mindig a kabátok és dzsekik időszaka: ezek a darabok nemcsak a melegedről gondoskodnak, hanem meghatározzák az egész öltözéked stílusát is. Idén a klasszikus megoldások mellett számos új irányzat is teret nyer, amelyek egyszerre praktikusak és divatosak. Nézzük, milyen trendek hódítanak a női dzsekik világában a következő hónapokban!

Se csoda, se ítéletnap nem várható az Otthon Starttól

Sok a nyitott kérdés a 3 százalékos lakáshitelek lehetséges hatásairól: az első lakásra sorban állók közül sokan inkább csalódhatnak majd, és az évi több tízezer új lakás sem tűnik megalapozott várakozásnak – viszont a program a költségvetésnek is talán csak szélsőséges esetben okoz fenntarthatatlan terhet.

„Elérve a tehéncsorda által hagyott sárnyomokat balra fordulunk” – ilyen egy hétvégi túra Székelyudvarhely környékén

Két napot teljesítettünk a Via Transilvanica székelyföldi szakaszából, Farkaslakáról Székelyudvarhelyre, onnan pedig Homoródszentmártonig gyalogoltunk. Felmásztunk Jézus fejébe, pásztorkutyákkal barátkoztunk, és még egy szüreti felvonulásba is belecsöppentünk. A közel 50 kilométeres út során más túrázókkal alig, medvékkel viszont szerencsére egyáltalán nem találkoztunk.

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).