A túlélő ott kezd igazán izgalmassá válni, amikor elkezd derengeni, mi másról is szól ez a bő másfél óráig azért elég határozottan sematikus akciófilmnek tűnő történet.
Hát arról szól, hogy azért az arab is ember ott, a hülye sapka meg a mellkastájt vibráló lézerfény között - és ez pont az az egy állítás, ami jellemzően nem merül fel az aktuális amerikai hősi eposzokban. (Persze végül ez is egy lesz közülük: giccses zene alatt mutogatják az elhunyt bátor hősök családi és kutyás fényképeit hosszú percekig.) Már az is ígéretes, amikor Mark Wahlberg figurája úgy dönt, mégsem kéne megölni azt a rosszkor rossz helyen mutatkozó afgán bácsit és kisgyerekeit, akik életben maradásuk esetén alighanem rájuk küldik a tálibokat: olyan dilemma ez, aminél kevesebbért nem is kéne háborús filmet forgatni.
Aztán amikor Wahlberg tényleg Egyetlen Túlélővé lép elő, és mit ad isten, pont egy afgán menti meg, olyan morálfilozófiai drámába vált át az akció, amely egészen elfogadható dolgokat fogalmaz meg emberi minőségről, önfeláldozásról és hősiességről, miközben csupa olyasmit vet fel a közel-keleti társadalom kapcsán, amit az utóbbi évtizedben nemigen mondtak ki amerikai háborús filmben. S teszi mindezt egy hihetetlen profi hatásmechanizmussal felépített, példázatszerű történettel. És ez a pár jelenet olyan érdekes és hatásos, hogy könnyedén elbírna egy egész filmet.
De nem kap többet húsz percnél - és épp ez a probléma. Nem is csak azért, mert a hosszú sortűz nem arányos a rövid elmélkedéssel, de azért is, mert így a felmerülő kérdések sincsenek kifejtve, inkább csak említik őket. Olyan ez, mint a már előre tudottan többrészes filmek első epizódjai: épp csak kezdene érdekes lenni, erre vége lesz. És itt a második részre is hiába várunk.
Forgalmazza a Cinetel
