Magyar Narancs: Nyolcszor forgatott Martin Scorsesével, s ezekben a filmekben nyújtotta leghíresebb alakításait. Csak alkotótársak, vagy barátok is?
Robert De Niro: Szinte kizárólag szakmai jellegű a kapcsolatunk. A munkával töltött időn kívül nemigen járunk össze. Más-más indíttatásokból fogunk bele a közös filmjeinkbe: Martynál a filmkészítésnek sok köze van a vallásos érzülethez, míg nálam egyáltalán nincsen. Nagyon nyitott filmkészítő, kész bárkitől elfogadni jó ötleteket. De mindig képesek vagyunk eljutni a megfelelő kompromisszumos megoldáshoz.
MN: Igaz, hogy gyerekként látásból ismerték egymást?
RDN: Igen, ugyanazon a környéken laktunk. Többször is láttuk egymást, de sosem volt alkalmunk beszélgetni. A 70-es évek elején ismerkedtünk csak össze, művészkörökben.
MN: Tervezik, hogy összeállnak újra?
RDN: Legalább még egyszer együtt kellene dolgoznunk, mielőtt túl öregek leszünk. Babonás vagyok a jövőbeli filmtervekkel kapcsolatban, de van egy konkrét projektünk. Bár Marty előbb Angliában kezd neki egy másik mozinak (a Hugo Cabret című háromdimenziós gyerekfilmnek - K. L.).
MN: A Sinatra-filmről van szó?
RDN: Nem. Arról én is csak a lapokból értesültem. A mi közös projektünk Charles Brandt I Heard You Paint Houses című regényének filmváltozata. Ez kivételesen nem olasz témájú, hanem ír, nagyjából a Nagymenők (1990) stílusában. A főhős Frank Sheeran, aki a halálos ágyán bevallja, hogy ő gyilkolta meg Jimmy Hoffát és a New York-i gengsztert, "Crazy" Joey Gallót. Ezt a könyvet kombinálnánk egy másikkal. Az egyik felét Steven Zaillian (a Schindler listája forgatókönyvírója) szállítja, a másik felét Eric Roth-tal (a Forrest Gump adaptátorával) akarjuk megíratni. Nagyon ambiciózus projekt.
MN: A dühöngő bikában (1980) a színészi perfekcionizmus csúcsát állította fel. Fizikailag is átvedlett Jake La Mottává.
RDN: Két évig bokszoltam, és egy kiadós hízókúrával 60 font (úgy 27 kiló) fölösleget szedtem magamra. A "karakterfejlődés" ilyen színészi megközelítést igényelt: egy élsportoló teljes széthullását kellett láthatóvá tenni - erre építettük az egész filmet. Persze nem lehet mindig ennyire intenzíven eljátszani egy szerepet. A harmincas éveim közepén még képes voltam ilyen mértékű fizikai átalakulásra, de manapság vigyáznom kell az étrendemre, könnyen hízom. Ahogy öregszik az ember, egyre biztosabb a dolgában, nagyobb a gyakorlata, s ezért kevesebb erőlködéssel tudja elérni ugyanazt a hatást. Időnként hatásosabb a játékod, ha lazábbra veszed a figurát. Kétségtelen, hogy Martyval készített filmjeimben tudtam a legtöbbet kihozni magamból és a legmesszebbre merészkedni.
MN: Mit jelent önnek a Sztanyiszlavszkij-módszer, vagyis a Method Acting?
RDN: A lényeg az, hogy színészként kapcsolatba lépj azokkal az érzéseiddel, amik a szerep érzelmi állapotát létrehozzák. De nincs igazi definícióm: módszer az, ami neked leginkább bejön, amíg nem okozol kárt magadban vagy valaki másban. Színpadon vagy a kamera előtt gyakran megesik, hogy beléd hasít hirtelen valami briliáns ötlet vagy sugallat, amit azon nyomban ki kell élni, meg kell szólaltatni, mert ha utólag próbálnád reprodukálni, akkor már nem lesz az igazi. A pillanat varázsa addigra elszállt. A filmek feladata az, hogy tudatosítsanak dolgokat, és kíváncsivá tegyék az embereket. Vagy azért, mert nagyon informatív a film, vagy mert saját élethelyzeteiket látják viszont benne, esetleg olyan szitukat, amiknek tanúi voltak. És akkor a néző a moziból kijőve azt fogja mondani a játékom láttán: "Te, én ismertem egy ilyen krapekot!"
MN: Sokat idézett mondása szerint fiatalon eldöntötte, önjogán híres, önálló személyiség helyett inkább átlényegülő színész lesz. Mégis, mennyire találjuk meg valódi énjét a szerepeiben?
RDN: A szerepeim között vannak olyan figurák, akik hasonlítanak rám, vagy hasonló dolgok történtek velük, mint velem, s ezért könnyen át tudom érezni, mi megy végbe bennük. Ez nem egyenlő azzal, hogy a nézők engem látnának a vásznon. Az életben sok érzésemről tudom, hogy később jól jönnek majd egy-egy szerephez. Ilyen értelemben valamelyest személyre szabom a szerepeimet.
MN: Vannak bevett szakmai trükkjei?
RDN: Egy időben mozgásművészeti kurzusokra jártam, ahol állatok testbeszédét is tanulmányoztuk és adtuk elő. A Taxisofőrben Travis Bickle nem direkt módon, egyenesen fejezi ki magát, ezért mindig úgy képzeltem el őt, mint egy rákot, ami oldalazva mozog, nem ügyetlenül, hanem viszonylag könnyedén. Ebből a vízióból indultam ki. Aztán van még egy színészi alapelvem: fontosnak tartom, hogy a szerepben nem kell mindig mindent elárulni. Az emberek viselkedése nagyrészt az érzéseik elrejtéséről szól.
MN: Ott volt Sergio Leone karrierjének végénél (Volt egyszer egy Amerika, 1984). Milyen benyomásokat szerzett?
RDN: A forgatások közben rendszerint nem jut idő rá, hogy mást is csináljon az ember. A Volt egyszer egy Amerika készítése azonban rengeteg időt vett igénybe, így a hétvégékre programokat szerveztem magamnak. Még Moszkvába is átruccantam egyszer. Közel egy évig forgattam a filmet, mert Leone menet közben próbált rájönni, mi történjen az általam játszott fickóval, amikor visszatér Manhattanbe. Mindenki azt mondogatta: "Sergio nem akarja befejezni a filmet."
MN: Túl az ötvenen váratlanul komikusi karrierbe kezdett (Csak egy kis pánik, Apádra ütök, Csillagpor).
RDN: A vígjátékokban sok olyan színészi fogást ki lehet próbálni, amit egy komoly filmnél képtelenség, legalábbis én képtelen vagyok rá. Ezek a komikus szerepek ugyanis mind eltúlzott figurák, és jól elszórakozom a kísérletezéssel. Még a komplikáltabb nagyjelenetek, amikben csetlő-botló helyzetkomikum (slapstick) van vagy bő lére eresztett tirádázás, az is megkönnyebbülést jelent a drámai szerepekhez képest. Csak éppen a humorérzékednek egyeznie kell a rendezőével, különben nem működik az egész.
MN: Identitásának fontos része az olasz származása?
RDN: Vannak francia, holland, ír és német felmenőim, de az olasz származásomat érzem a legfontosabbnak. Apai dédszüleim Ferrazzanóból vándoroltak ki, Molise tartományból. Valahányszor Olaszországba jövök, úgy érzem, mintha hazatérnék. Nagyon élvezem, hogy megmutathatom a gyerekeimnek az országot. Borzasztó sokat jelentett, hogy a római polgármester, Walter Veltroni olasz útlevelet adott nekem.
MN: Vannak dolgok, amiket megbánt az életében?
RDN: Mindig van és lesz min sajnálkozni. Egyvalamit elmulasztottam: mindig le akartam jegyezni a családom történetét édesanyám segítségével, mert valósággal bezsongott, ha az ősökre terelődött a szó. Tudom, hogy kapható lett volna a családi múlt feltárására, és apámat sem zavarta volna a kutakodás. De amikor meghal valamelyik szülőd, rájössz, hogy itt a sztori vége. És mivel nem erőltettem velük a dolgot, nem lett belőle semmi.
MN: A Szemtől szemben (1995) sikere után nemrég ismét együtt szerepelt Al Pacinóval A törvény gyilkosaiban (2008). Kinek az ötlete volt?
RDN: Nekem akadt a kezembe a forgatókönyv, s én kerestem meg vele. Hosszú ideje ismerjük egymást, és élveztük a közös munkát, bár a Szemtől szemben című filmben csak egy közös jelenetünk volt. Ez a kedvenc részem az egész moziban, bámulatosan van megírva.
MN: Többször játszott már maffiózót. Ha felkínálnának még egy hasonló szerepet, vállalná?
RDN: Tisztában vagyok vele, hogy A keresztapa-filmek világszerte elterjesztettek egyfajta imázst vagy emberképet a szicíliaiakról. De az sem tagadható le, hogy a maffia az olasz kultúra része.
MN: Amikor néhány éve otthagyta a CAA ügynökséget, támadó és keserű e-mailt szellőztetett a sajtó a CAA benső köreiből...
RDN: A levél több megállapítása egyszerűen nem igaz, úgyhogy nem tudom, mit is mondhatnék róla. Nem lenne ínyemre, ha valóban a CAA-től eredt volna a levél. A fene tudja, ki írhatta. Olyan ez, mint egy trágár telefonhívás: fogalmunk sincs, ki lehet a vonal túlsó végén. (Az e-mail főbb megállapításai: De Niro felélte "márkanevét". Túl sok silány filmhez adta a nevét az elmúlt tíz évben, és beskatulyáztatta magát a Csak egy kis pánik maffiózószerepével. Egymilliós produceri gázsit kért a filmjeire, és különben is jobban tenné, ha leszállna a magas lóról, mert a közönség már nem kíváncsi arra, hogy A törvény gyilkosaiban két 65 éves pasas hogyan próbál detektíveskedni. De Niro Tribeca Filmfesztiváljához arra próbálta használni a CAA-t, hogy szponzorokat találjon, mert ő maga sok pénzt veszít rajta. - K. L.)
MN: A Minden azzal kezdődött...-ben (2008) öregedő producerként halászgatott Hollywood zavaros vizeiben. Mennyire sorvasztó az "álomgyár" a léleknek?
RDN: Olyan ez, mint bármilyen más biznisz, csak annyi a különbség, hogy Hollywood jobban látható, mint más iparágak. Nem feltétlenül kell nehezen kezelhetőnek lenni ahhoz, hogy megőrizd az integritásod. Rendezőként egyáltalán nem bírom, ha egy színész - vagy egyáltalán bárki a stábból - folyton kijön a sodrából, és hátráltatja a munkát. Nyilvánvalóan mindenkinek megvannak a maga őrültségei, amik segíthetnek neki, hogy előhozza magából a megfelelő játékot. De amikor forgatunk, ez nem mehet a produkció rovására, muszáj haladni. Biflázd be a szöveged, jelenj meg időben, érdemeld ki a gázsidat! A személyes problémáit felejtse mindenki otthon, ne hozza magával a forgatási helyszínre. Ahogy az egóját se! Mert ezek nélkül is épp elég nehéz filmet készíteni. Legfőképp azért, mert mindenki belepofázik. Aki pénzt ad hozzá, feljogosítva érzi magát, hogy belefolyjon a döntéshozatalba. Ezeken a huzavonákon túlmenően extra feszkóra semmi szükség! A filmen kell drámázni, nem az életben! Régóta ez a filozófiám.
MN: Sok színészt inspirált. Önnek kik voltak a példaképei?
RDN: Gyerekként Brandót, Montgomery Cliftet és James Deant csodáltam. A szokásos nevek.
MN: Kreatív és emberi értelemben kiket tart a mentorainak?
RDN: A színész Jack Warden, aki már nincs köztünk, fontos dolgokat mondott nekem az életről (Az éjszaka és a várost forgatták együtt 1992-ben - K. L.). Elia Kazannal is sokat beszélgettem. A mentorok arra jók, hogy a tanácsaikkal lerövidítsenek bizonyos kerülő utakat. Még Brando is szolgált hasznos tanácsokkal, amikor a csendes-óceáni szigetén vendégeskedtem. Nagyon okos ember volt.
MN: Csak két filmet rendezett (Bronxi mese, 1993, Az ügynökség, 2008). Mennyire segítette, hogy ön is színész?
RDN: A rendezői munka 85-90 százaléka abból áll, hogy a megfelelő színészeket választjuk ki a szerepekre. Ha nem tudom megkapni Matt Damont, nélküle nem csináltam volna meg Az ügynökséget. Szinte semmi pénzért vállalta. Eredetileg Leonardo DiCapriót akartam, de amikor nyolc éve elkezdtem előkészíteni a filmet, még túl fiatal volt a szerepre, később viszont nem ért rá, mert Martyval forgatta A téglát (2006). Gyakran szerződtetek a filmjeimbe "valós figurákat", akiknek semmi közük a színjátszáshoz, mert náluk valahogy mindig úgy érzem, sosem szúrják el a jelenetet - persze vigyázni kell, hogy ne erőltessem őket, attól bezárulnak. A Bronxi mesében például olyan kölykök játszottak, akik abban a városnegyedben lófráltak az utcákon. Sokat improvizáltattam őket, és sok egyéni megnyilvánulásuk, ami eredetileg nem szerepelt a forgatókönyvben, benne maradt a filmben. Nem baj, hogy nem így képzeltem el, mert amit hozzáadtak a cselekményhez, annak volt értelme és létjogosultsága a mű egészében.
MN: Elhalmozták díjakkal, sőt dalszövegek örökítették meg a nevét (Bananarama, P.J. Harvey, Jay Z, ZZ Top stb.). Milyen ambíciói maradtak még?
RDN: Szívesen lazítanék egy hónapig, ami alatt végignézném az összes filmemet, a kezdetektől máig, kronológiai sorrendben. Nagyon tanulságos lenne. Nagy álmom, hogy megrendezzem Az ügynökség két folytatását. Az első 1961-ben kezdődne a disznó-öbölbeli bonyodalmakkal és a vasfüggöny felhúzásával, s 1989-ig tartana, a berlini fal összeomlásáig. A következő rész cselekménye pedig a 2001-ig tartó időszakot ölelné fel. Nem vagyok biztos benne, hogy létrejön, mert iszonyatosan nagy erőfeszítés, hosszadalmas meló lesz.
MN: New Yorkban él...
RDN: Imádom, hogy ott továbbra is nyugodtan sétálhatok az utcán, elvihetem a kölykeimet a parkba játszani, beülhetek egy bárba vagy étterembe, és zavartalanul megfigyelhetem az embereket. Ha többé nincs módod rá, hogy szemlélődj, színészként neked kampec! Woody Allen és én már régen megtanultuk, hogyan kell úgy járni az utcán, hogy ne jöjjenek oda hozzánk. Ha kissé lehajtod a fejed, és nem őgyelegve sétálsz, hanem céltudatosan haladsz, nem fognak zargatni az emberek.
