Az undokságáról hetedhét országban híres, paparazzipofozó, étteremszétverő Crowe most nem olyan pökhendi, mint három éve, amikor az Egy csodálatos elme kapcsán találkoztunk Berlinben, ahol jókat fintorgott a kérdéseimen. A változás oka: egy házasság, egy gyerek. Mosolyog, viccelődik, de azért továbbra is el van szállva. "Én vagyok a király" - sugallja a Gladiátor, az L. A. Confidential, a Kapitány és katona, a Bennfentes sztárjának viselkedése. A remény bajnoka főszerepében látható a hazai mozikban.
*
Magyar Narancs: Az Egy csodálatos elme után A remény bajnokában újra összeállt Ron Howarddal. Ön kereste meg a forgatókönyvvel a rendezőt. Miért gondolta, hogy ő a megfelelő ember erre az amerikai tőzsdekrach idején játszódó boksz-filmre?
Russell Crowe: A könyv jó ideje körözött már Hollywoodban. Amikor a kezembe került, nem küldtem szét tíz rendezőnek, ahogy azt mások szokták, arra várva, ki jelez végül vissza. Egyből Ronhoz fordultam. Az Egy csodálatos elme készítése során szerencsém volt alaposan megismerni őt. A film népszerűsítése alatt pedig, amikor bejártuk a világot, közeli barátok lettünk. Ron mesélt a családjáról: anyai nagyapja kereskedő volt, és 1929 után esténként őrizniük kellett a boltot, nehogy az éhező tömegek széthordják az árut. Ron első komoly filmje, amit tizenhat évesen rendezett, dokumentumfilm volt a nagy világválság időszakáról. Tudtam, hogy a téma közel áll a szí-véhez, azt is, hogy rajong a sportokért. Tudtam, hogy intellektuális értelemben meg-lehetősen agresszív fickó. Ha valamire ráteszi a kezét, azt addig nem ereszti, míg a lehető legjobbat ki nem préseli az alapanyagból. Karrierjén határozott fejlődést lehet megfigyelni a Csobbanástól meg a Selyemgubótól az Egy csodálatos elméig - egyre érettebb módon közelítette meg a közönséget. Azonnali kedvező válaszra számítottam. Mégis, miután elolvasta a könyvet, meglepő módon fintorogva csak annyit kérdezett: "Azt értem, te miért akarsz benne lenni ebben. De nem látom értelmét, miért nekem kellene megrendezni?!" Elkezdtem erősködni, párhuzamokat vonni a korábbi filmjeivel. Egyszer elmagyarázta nekem, hogyan dolgozta ki a Lánglovagokat, amelynek közel fele tűzjelenetekből áll: minden egyes tűznek önálló karaktert adott. Az egyik a folyékony tűz, a másik a napalmbombát idéző vietnami tűz és így tovább. Nem restelltem a saját eszközeit fordítani ellene: "Ron, fogd fel A remény bajnokát úgy, mint a Lánglovagokat. Minden egyes bunyónak másmilyennek kell lennie." Hét hónapi noszogatás után végre beadta a derekát. Mert amikor azt állítom, Ron agresszív intellektuális értelemben, nem azt értem ezalatt, hogy gyors is.
MN: Nem tartott attól, hogy a film túlságosan felmagasztosítja a főhőst?
RC: Sok amerikai kritikus kajánul megjegyezte: "De hisz ez a fickó valóságos szent!" Ha jól megvizsgáljuk a sztorit, világossá válik, hogy alapvetően egy egyszerű és tisztességes férfiról szól. Miután anyagilag teljesen tönkrement, vallásos ember létére abbahagyta a templomba járást: úgy döntött, saját kezébe veszi sorsát, és teljes felelősséget vállal családja boldogulásáért, amibe még a Jóisten se szólhat bele. Sajátos sikertörté-netet valósított meg: megcáfolva minden valószínűséget, bokszvilágbajnok lett. Olyan nagy téma volt a maga korában, hogy tíz nap alatt ötször szerepelt a The New York Times címoldalán. Nem szent ő, hanem olyasvalaki, aki mindennél előbbre tartja a családja boldogságát. Akárcsak az emberek nagy része.
MN: Egyébként mint gondol a bokszról?
RC: Hajlamos vagyok hülye időtöltésnek tekinteni - hacsak nincs valami karizmatikus az adott meccsben. Kölyökként például megszállott Muhammad Ali-rajongó voltam. Ezt leszámítva szerintem elég idétlen dolog a bokszolás. Két fickó a ringben, rövidgatyában, kesztyűvel a kezén agyonpüföli egymást. Ugyanakkor hatalmas bátorság kell ehhez a sporthoz. Pontosan a rövidgatyás szitu meg a rád szegeződő több ezer szempár miatt, amelyek elől nincs hova futni, mert be vagy szorítva egy zárt térbe. Nem tudom, maga próbálta-e már, de fokuszálni és észben tartani, melyik az én térfelem, méghozzá úgy, hogy közben egyfolytában ütések érik a fejemet, nem gyerekjáték. És a küzdelem végén egyikőnk nagy bajban lesz. Veszteni fog. Tulajdonképpen az egész önbecsülésedet a piacra viszed.
MN: New Yorkban ugyancsak bokszolós kedvében volt, amikor hozzávágta a telefonkagylót egy hotel alkalmazottjához. Egy tévés talk-showban eldicsekedte, hogy rendőr barátai elsimították az ügyet. Mire azonnal vizsgálat indult.
RC: Mostanában nem e körül járnak a gondolataim. Egyébként sincs ínyemre, hogy erről beszéljünk. Csak annyit mondhatok: egyelőre semmi előrelépés az üggyel kapcsolatban. Ez egy rendhagyó esetÉ
MN: Említette, hogy Ron Howarddal hét hónapig elemezték a projektet.
RC: Az a helyzet, hogy ha a forgatókönyv jó, akár holnap készen állok, hogy nekivágjak a munkának, függetlenül attól, hogy kitalált vagy valós figurát kell játszanom. Hamar elszánom magam, mivel ebben a szakmában erre van szükség. Ugyanakkor az én döntésem, hogy hónapokat töltsek a figurával, és lassan, elemezve építsem fel. Minél többet foglalkozom a karakterrel, minél több munkát fektetek bele, annál jobban élvezem a munkafolyamatot. Furcsa egy foglalkozás a színészet: a forgatáson napról napra zavarba hoznak. Hajnali ötkor kelsz, hogy a tél kellős közepén felvegyenek veled egy nyári strandjelenetet. A színészetnek nem sok köze van ahhoz a mércéhez, amit a társadalom elvár a férfiaktól. Rengeteg híres színész ment keresztül önvizsgálati válságon: elég maszkulin az, amit csinálok? És ez nem csak narcizmus. Még Sean Penn is évekig rágódott ezen, néhányszor abbahagyta a színészetet, mert úgy érezte, nem elég jelentős az, amit csinál.
MN: Ritkán áll kamera elé. Legutóbbi találkozásunkkor azt mondta, átlagosan száz forgatókönyvből vállal el egyet. Hogyan tölti a szabadidejét?
RC: Nem járok irodákba feleslegesen. Sydneyben lakom, és a farmomon időzöm, ötszázhatvan kilométerre Sydneytől. Nagyzolásnak hangozhat, de nem veszek részt a "bizniszben", ugyanis még mindig úgy tekintem a munkámat, mint művészetet. És ez roppant fontos a számomra. Ha olvasok valamit, ami megérinti a szívemet, menten elvállalom. Semmi más célom nincs, mint történeteket mesélni, amelyek megérintik az embereket. Csak egy sztorit. Nem váltjuk meg vele a világot, nem változtatjuk meg a politikai rendszert. De ha a nézők úgy jönnek ki a moziból, hogy a film egy kicsit felemelte őket, akkor jól végeztem a dolgomat. Ez a film is hasonlóról szól: addig nem hal meg valaki, amíg megőrizzük őt a szívünkben.
MN: Ridley Scott révén a Gladiátor önt a filmszakma magaslatai-ra röpítette. A brit rendező volt az egyetlen híresség a lakodalmán.
RC: Micsoda bulvármagazinos nyelvezet! "Híresség!" A legkiválóbb auteurök egyike.
MN: Akivel most új filmet forgat.
RC: Egy alacsony költségvetésű vígjátékot Franciaországban. Nem azt a fajta dolgot, amit elvárnának tőlünk, mondjuk egy százötvenmillás, vérben fröcsögő filmet. A helyzet ugyanaz, mint A remény bajnokával: a második együttműködés egy rendezővel könnyebbé teszi a dolgokat. Nemcsak a történet megértése és tisztelete viszi a szekeret, de a mély barátság is. Hogy nem kell már lábujjhegyen óvakodnunk a másik körül. Ez nem azt jelenti, hogy durvák vagyunk egymással, hanem azt, hogy a barátod kedvéért hajlandó vagy megfeszített erővel dolgozni, akár sok hosszú munkaórán át. Még csak öt napja tartott a forgatás, amikor a francia stáb panaszkodni kezdett a producernek: "Ez kész őhrület! 'Ogyan lehetnek képeszek ehre? A 'ahrmadik naphra ötvenöt beállításszal végeztek! Ha így folytatják, 'áhrom hét alatt kinyiffantanak minket ezek a nyavalyászok!" Azt hiszem, ez szó szerint így hangzott el. Ridley nem totojázik, maximum két-háromszor vesz fel egy jelenetet, aztán már lépünk is tovább. Azért csodálatos vele együtt dolgozni, mert sosem hagyja nyugodni a képet: amíg visszasétálok a díszletben a kezdőponthoz, hogy másodszorra felvegyük a jelenetet, ő biztosan a kamerastábbal tárgyal, hogy valamit változtasson a felvétel módján. Nála nincs két egyforma felvétel.
