Matematikusnak indult, de 1997-ben visszavonhatatlanul a kortárs táncművészet javára döntött, amikor Szonáta című darabjával megnyerte az Inspiráció fesztivál koreográfiai fődíját. 1999-ben Javier de Frutos venezuelai koreográfus csapatában táncolt, közreműködött az ex-Dv8 táncos Milli Bitterli projektjeiben is. Idén nyáron két hazai díjat is kapott Karc című darabjáért.
*
Magyar Narancs: A Veszprémi Táncfesztivál nem igazán kedveli a színház jellegű táncdarabokat. Nem lepett meg az ottani díj?
Szabó Réka: Iszonyatos meglepetés volt, hogy ott lehettünk egyáltalán, mert engem eddig sose hívtak meg. A Karc valóban nagyon színházi jellegű, két színész és három táncos szerepel benne. Megkaptuk a legjobb produkció díját és Jancsó Miklós kedves szavait, na meg a kézcsókját.
MN: Ha azt mondod, színházias tánc, akkor ezzel az esztétizáló tánctól különbözteted meg magad. Ez a két irányzat hogyan, milyen arányban van jelen a munkáidban?
SZR: Eltávolodtam a tiszta mozgástól, és keresem a szöveggel, a hangokkal, a zenékkel való munka lehetőségét. Nem színházat akarok csinálni, csak komplexebb módon szeretnék gondolkodni. Pont olyan kifejező lehet egy esztéti-záló absztrakt tánc, mint egy színház felé hajló előadás, csak az előbbiben a táncosok inkább hangszerek, és nem annyira a személyiségük, mint a testük fizikális kifejezőereje a fontos. Ez nem értékítélet, hanem inkább annak a kérdése, hogyan működik az agyad. Nálam a táncos hangja már az első darabomban megjelent, már abban is énekeltem, mert hozzá akartam tenni valamit a tánchoz.
MN: Általában többes számban beszélsz, a programfüzetekben alkotótársként jelölöd meg a csapatod tagjait.
SZR: Én vagyok, aki a koncepciót hozza, a darabot összerakja és a munkafolyamatot irányítja, én hozom a döntéseket, de nagyon támaszkodom mindenkire. Régebben azt gondoltam, hogy projekteket csinálok, aztán egy-két éve kezdtek el körém gyűlni az emberek, és a Karc után merült fel először, hogy maradjunk együtt. Keressük a nevünket, de még nem érett meg a dolog.
MN: Hogyan találnak meg az alkotótársak?
SZR: Van egy kör, amellyel viszonylag rendszeresebben dolgozom, másrészt a felkészülési időszakban többször meghirdetem a műhelymunkát, és várom, hogy kik bukkannak fel.
MN: Ez speciel nem nagy divat még nálunk, de néhány nemzetközi csapatba te is így kerültél bele.
SZR: Nagy baj a magyar táncéletben, hogy nincsenek nyitott meghallgatások, másfelől érthető is, mert annyira szűk a szakma, hogy olyan nagy meglepetések nem érhetik az embert. Azért föl-föltűnik egy arc, most is például novemberre készülök egy bemutatóval; június elején csináltam egy nyitott műhelymunkát, és ott felbukkant egy Pécsett táncosként végzett srác, aki azóta tengődik. Pedig baromi tehetséges, benne lesz az új darabban.
MN: A felszabadító humor szinte minden darabodban megjelenik, és ez azért fontos, mert az önirónia hiányzik a magyar táncból. Különösen a Véletlen című darabnál figyeltem meg, hogy a közönség folyamatosan röhög, és néha ti is. Koncepciózus ez?
SZR: Soha nem volt ebben koncepció, belőlem és a szereplőkből fakad. A minket körülvevő világot magunkkal együtt kell elfogadni. Úgy, hogy én is benne vagyok, és nagyon hülye vagyok, de minderre kívülről és szeretettel tudok nézni, nem pedig valami hideg, eltoló kritikával. Viszonyítani muszáj!
MN: A véletlen matematikusként is foglal-koztat?
SZR: Inkább kérdéseim vannak, és gondolatok, hogy mi következik abból, ha feltételezed a véletlen létét, és mi, ha nem, vagy azt, hogy tökmindegy, hogy van vagy nincs. Lehet, hogy nem is ez a fontos, hanem az: hogyan tudod a világ jelenségeit megmagyarázni a véletlen segítsé-gével. Ha például az elektron viselkedését olyan modellel írod le, amiben szerepet kap a véletlen, és az úgy jól magyarázza a valóságot, akkor szuper, hogy van a véletlennek matematikája, és beszélsz róla egyáltalán. Egyébként nem foglalkozom ilyen mélyen a matematikával. Tanítok a Műegyetemen, de nem vagyok kutató. Az egyetem után elkezdtem a PhD-met csinálni algoritmuselméletből, de azon vettem észre magam sok témavezető elfogyasztása után, hogy elhagytam a szálat, s elmentem táncolni. Beláttam, hogy nem lehet kutató matematikusnak és táncosnak lenni egyszerre.
MN: Rád nem jellemző, hogy a manapság a táncművészetben is felbukkanó nemi szerepváltozások kérdéseivel olyan sokat foglalkoznál. Nem érdekel a probléma?
SZR: A tánc ennek a témának jó terepe, és nagyjából kétféle vonulat van, amit unok: egyik a konzervatívan nyomjuk a macsó témát, és a nő a pasi lába előtt hever, a másik meg, amikor a fiúk női ruhába öltöznek, fölcserélődnek és mindenki meztelen. Nem élek ebben a világban, egyikben sem a kettő közül. Érdekel a téma, de nekem nem így vetődik fel a kérdés, sokkal egyszerűbben, mert nem élek ilyen szélsőségekben. Most öt fiúval, illetve fiúnak csinálok új darabot.
A Véletlen című tudományos ismeretterjesztő táncjáték szeptember 29-30-án, 20.00-tól látható a Trafóban
