Ninetto Davoli: Tizenöt-tizenhat éves voltam, amikor megismertem Pier Paolót. Nagyon szegény családban nevelkedtem, akkoriban asztalossegédként fényeztem a bútorokat. Olyan környéken laktunk Róma külvárosában - ilyet ma már nem találsz -, ahol a házak nem is téglából épültek, hanem fából vagy bádogból. Előfordult, hogy - afféle utcagyerekként - elkerültem a melót. Egyik nap, amikor így csavarogtam, az egyik utcasarkon csődületet látok. Azt hittem, baleset történt, beálltam a bámészkodók közé. De nem, filmet forgattak. A bátyám, Marco is ott statisztált, s amikor meglátott, odaszólt, hogy menjek, bemutat Pasolininek. Pier Paolo kedvesen megborzolgatta a fejem búbján a hajamat. Akkor forgatta A túró című filmepizódot. Elég zárkózott gyerek voltam, úgyhogy igen félénken mutatkoztam be. Pasolini később Marcóval üzent, hogy a Máté evangéliumában szeretne rám bízni egy kis szerepet. Egy pásztorfiút kellett játszanom. Nagyon szégyelltem magam, bátortalanul viselkedtem a kamera előtt. Eszembe sem jutott soha, hogy színész legyek, de ő meggyőzött, hogy szüksége van az ábrázatomra. Te is tudod, milyen gyakran alkalmazott a filmjeiben a nagy színészek mellett ismeretlen embereket, többnyire külvárosi figurákat.
MaNcs: Eszedbe jutott-e valaha, hogyan alakul az életed, ha aznap épp nem arrafelé csavarogsz?
ND: Bizonyára asztalos maradtam volna. Ezt a munkát ma is nagyon szeretem, s tudnod kell, hogy otthon a bútorokat magam készítem, bütykölgetek, ha időm engedi.
MaNcs: Hogyan oldódott a kezdeti félénkséged a felvevőgép előtt?
ND: Lassacskán. A Máté evangéliuma után Pier Paolo a Madarak és madárkákban az egyik főszerepet kínálta nekem Toto mellett. El sem akartam hinni, amit beszél, hiszen nekem Toto volt az egyik legkedvesebb színészem. Mihez kezdjek én mellette? De Pier Paolo biztatott, mondjak igent, hiszen pénzt is kapok érte: másfél millió lírát. Ebből akkor nálunk négy-öt autót lehetett venni. Micsoda? - kérdeztem. - Totóval lehetek egy filmben, és még fizetnek is érte?
MaNcs: Hogyan hatott rád, amikor először megláttad magad a filmvásznon?
ND: Az még nem is volt olyan izgalmas, mint amikor először megláttam a fényképemet az egyik újságban. Ez sokkolt.
MaNcs: A családod mit szólt a hirtelen karrierhez?
ND: Minden családtagom számára igen különös, furcsa volt engem filmen vagy televízióban látni, hiszen számunkra a művészeké valami távoli világot jelentett. Nekem amúgy tetszett a dolog, de csak játéknak fogtam fel, nem vettem komolyan, hogy belőlem színész lehet.
MaNcs: Amikor beléptél Pasolini életébe, magad is a pletykák, megbélyegzések kereszttüzébe kerültél. Ezt hogyan viselted?
ND: A mi kapcsolatunk nagyon mély és nagyon szép volt. Pier Paolót gyakran támadták, nehezen viselték irritáló személyiségét, főleg a politikusok. ´ minden dolognak a mélyére ásott, és rámutatott az igazságra. Az értelmiség és a politikusok egy része őrültnek tartotta, én viszont azt gondolom, az bántotta őket, hogy náluk sokkal élesebben látott mindent. Bizony, Pier Paolo gyakran került támadások középpontjába, de soha nem adta meg magát. Mindketten mindig készek voltunk, hogy szembenézzünk az ilyen helyzetekkel. Mivel állandóan együtt voltunk, nemegyszer magam is átéltem tettlegességig menő vitákat, provokációkat.
MaNcs: Ez azt jelenti, hogy verekedtetek?
ND: Igen, bunyóztunk, ha kellett. Az újságok nemegyszer ragasztották rám a "Pasolini gorillája" címet, mivel én habozás nélkül nekiugrottam annak, aki Pier Paolót akár csak szavakkal bántotta.
MaNcs: Hogyan érintette őt, amikor egy nap úgy döntöttél: megnősülsz?
ND: Nagyon nyitott, demokratikus kapcsolat volt a miénk. Elfogadta a döntésemet. Ez nem jelentette a barátságunk végét, hiszen ugyanúgy találkoztunk továbbra is. Összejártunk, ott evett nálunk, a nagyobbik fiamnak keresztapja lett, szóval ő a családomhoz tartozott. Sőt: ő volt a családom!
MaNcs: Ez a kérdés azért is jutott eszembe, mert David Schwartz Barth Requiem című könyvében utolsó közös utatokról, a stockholmiról azt írja, hogy érezhető volt Pasoliniben valami különös feszültség, idegesség. Mintha érezte volna, hogy ez az utolsó utatok, vagy esetleg elveszít téged.
ND: Ennek az útnak semmivel sem volt több vagy kevesebb jelentősége, mint a korábbiaknak. Mindenhová együtt utaztunk, ide is. Hogy ez lett az utolsó, akkor még nem tudtuk. Stockholmot is úgy jártuk be, mint más helyeket. Remekül szórakoztunk, jól éreztük magunkat.
MaNcs: Amikor megölték, s te értesültél a haláláról, mi volt az első gondolatod?
ND: Korán reggel telefonált nekem Graziella Chiarcossi, az unokahúga, akit elsőként értesített a rendőrség. Nekem jutott az a szörnyű feladat, hogy azonosítanom kellett, valóban Pasolini holttestét találták-e meg. Teljes képtelenségnek tűnt az egész, hiszen előző este törzshelyünkön, a Pomidoro étteremben együtt vacsoráztunk feleségem, gyerekeim társaságában. Csak amikor a rendőrség kivitt Ostiába, és megláttam a kocsijában a napszemüvegét, akkor fogtam fel, hogy tényleg meghalt, hogy ő az, aki meghalt. Pier Paolo sosem hagyta a kocsiban a szemüvegét, az utcán állandóan viselte. Akkor úgy éreztem, összeomlott a világ. Hogy ő tudta, készült volna a halálára? Ezt nem hiszem. Persze minden ember gondol a saját halálára, amely egyszer bekövetkezik. Pier Paolónak megadatott, hogy ő erről a gondolatait le is írhatta. De amit mondanak, szerintem belemagyarázás.
MaNcs: Igen, te vitatkozol azzal a nézettel, amelynek legfőbb szószólója, több könyv szerzője, Giuseppe Zigaina professzor, akit magad is jól ismersz, s aki a negyvenes évek közepe óta jó barátja volt Pasolininek. Az ő teóriája az, hogy Pasolini látnokként nemcsak megjövendölte saját halálát, hanem annak helyét, idejét és körülményeit is előre tudta, mintegy "megszervezte". Arról a Pasoliniről, akit viszont te emlegetsz mindig, mint derűs, jókedvű barátot, akivel örökké bolondoztatok, vidáman töltöttétek az időt, ez valóban nehezen képzelhető el. Csak hát te valószínűleg elsősorban ezt az arcát ismerted. Valóban nem láttad őt soha szomorúnak, magányosnak, szenvedőnek, a halállal társalgónak?
ND: Kétségtelen, Pier Paolo eredendően nem volt vidám alkat. Éppen a mi találkozásunk hozta meg számára a fordulatot. ´ akkor kezdett el mosolyogni, amikor megismert engem. Az én vidámságom, játékosságom - hiszen fiatal srác voltam, tele élettel, jókedvvel - felderítette őt. Minden, amit együtt csináltunk, az mindkettőnk számára örömet és boldogságot jelentett; legyen szó közös fociról, vagy hogy az új filmjéhez keresünk helyszíneket, figurákat, vagy csak úgy hirtelen fogjuk magunkat, és futóversenyt rendezünk, szóval ökörködünk. És mindig mindenütt vele voltam. Ha elmúlt egy nap anélkül, hogy láttuk volna egymást, vagy telefonon felhívtam volna, máris keresett, mi van, mi történt, hogy nem jövök. Mi egy test, egy lélek voltunk. Ennél jobban nem tudom megmagyarázni, mit jelentettünk egymásnak. Ha például konferenciára hívták, akkor is vele mentem. Leültem az első sorban, s neki elég volt, hogy rám tekinthet, már nevetett. Ez a kapcsolat mindkettőnknek meghatározó volt. Nekem egy személyben volt barátom, bátyám, apám, anyám: az életemet jelentette.
MaNcs: Amikor új filmre készült, abba is bevont, hogy mondjuk miként alakítsa a történetet, vagy milyen szereplőket találjon?
ND: Nem volt az életének olyan mozzanata, amiben ne vettem volna részt. Tudod, hogy Pier Paolo nem római, tehát a római dialektust sem beszélte, én viszont ezen nevelkedtem, ma is ezt beszélem. ´ a filmjeiben igen sokszor dolgozott római külvárosi figurákkal, s én tudtam, hogy azoknak hogyan kell megszólalniuk. Bárhol - Nápolyban, Angliában vagy Afrikában - keresett szereplőket, mindig magával vitt. Emlékszem, az Ezeregy éjszaka virágaihoz milyen nehezen találta meg a megfelelő arcot. Pedig még külföldön is kerestük. Pontosan tudtam, milyen figurát keres. Egy ízben valahol Rómában megálltam tankolni. Amikor megláttam a benzinkutas fiút, azonnal tudtam: ő az. S valóban ő lett a film főszereplője.
MaNcs: Még Pasolini életében elkezdtél más rendezőkkel is dolgozni, vagyis valóban színész lettél. Te nem végeztél semmilyen színiiskolát. Vajon ő megtanított mindenre, amit ebben a szakmában tudni kell, vagy pedig akadtak nehézségeid, amikor nem vele dolgoztál?
ND: Nem, Pier Paolo nem tanított semmire. Inkább azt mondanám, egymástól tanultunk. ´ azt a Ninettót akarta látni a filmjeiben, akit megismert, azt az egyszerű srácot, aki voltam. Nem kellett semmiféle szerepbe belebújnom, csak magamat adnom. Ez történt más rendezőkkel is, sőt most már, hogy évek óta színházban is játszom, olyan szerepeket vállalok csak, amelyekben az lehetek, aki vagyok.
MaNcs: Amikor érted mentem a repülőtérre, és megláttalak, az első benyomásom az volt, hogy feletted nem múlik az idő. Igaz, a vonásaid elmélyültek némileg, de a mosolyod, a szemed élénk vidámsága, sötét göndör hajad a régi. Fested a hajad, ugye?
ND: Igen. Azt gondolom, ez nem csak a nők kiváltsága.
MaNcs: Itt, Budapesten is csak jókedvűnek láttalak, aki nem felvett mosolyt mutat, hanem szívből, belülről vidám. Te talán nem is tudsz sírni, szomorkodni?
ND: Egyetlenegyszer sírtam életemben, amikor meghalt Pier Paolo. Halála kettétörte az életemet. Annyira egyek voltunk, hogy úgy éreztem, meghalt egyik felem. Szomorú egyébként tényleg ritkán vagyok. Talán, amikor egyedül maradok. Rosszul tűröm a magányt, de aggasztó dolgokon nem töröm a fejem. Érdekes, hogy különösebben ma már nem foglalkozom Pier Paolóval, úgy értem, hogy napközben nem gondolok rá úgy, mint régen, de álmaimban még most is állandóan velem van. Gyakran álmodom róla, és mindig csak a szép pillanatok jönnek elő.
MaNcs: Amikor Jancsó Miklós hívott A zsarnok szíve főszerepére, vele könnyű volt a munka?
ND: Isteni! Mi már ismertük egymást, hiszen Pier Paolo társaságában többször is találkoztunk, amikor ő Rómában járt. Jancsó másoktól nagyon eltérő módon készít filmet - a hosszú beállításokra gondolok. Olyan ember, aki fütyül a szabályokra, ezért is nagyon szimpatikus volt nekem mindig. Igaz, a stábban én voltam az egyedüli olasz színész, magyar kollégákkal dolgoztam, de velük is remek volt az összhang. Jól emlékszem Madaras Józsefre, akiről azt hallottam, évekkel ezelőtt valami nagy baleset érte, de szerencsére sikerült felgyógyulnia. Szívből kívánom neki, hogy még sokáig dolgozzon jó egészségben!
MaNcs: Beszéljünk a jelenlegi magánéletedről. Két nagy fiad van, 27 és 25 évesek. Milyen családapa vagy? Hogyan nevelted őket?
ND: Én nem vagyok igazi családapa. Megmaradtam bohókás kölyöknek, aki sokkal inkább hasonlít egy családot kereső, elhagyott gyerekhez, mint családapához. Szerencsére a feleségem igen talpraesett asszony, aki tudomásul vette, hogy a két fia mellett engem harmadikként kell elfogadnia. Vér szerinti édesanyám ma is él, 92 éves, édesapám már régen meghalt, de a feleségem tudja, hogy én akkor maradtam igazán árván, amikor meghalt Pier Paolo.
Máté Judit
