A magyar közönségfilm önjelölt apostolaiban időről időre feltámad a vágy, hogy tinédzserekről szóló mozgóképeket gyártsanak a bakfis korosztály számára. Kétségkívül van valami groteszk bája annak, amikor Sas Tamás (Apám beájulna) vagy N. Forgács Gábor (Álom.net) megpróbálja elképzelni, mit is tart egy mai kamasz menőnek. Ezeknek a produkcióknak ugyanis nem csak az a céljuk, hogy a főszereplő- és a témaválasztással megszólítsák a célközönséget: egyszersmind trendik is akarnak lenni.
A TV2 tavaly ősszel indult websorozata, a Gimi sem elégszik meg kevesebbel – a főszponzor például nem szimplán támogatja, hanem egyenesen „lájkolja” a szériát. A címbéli intézmény is csak annyira hasonlít valódi iskolára, amennyire a Csillagvirág Klinika egy átlagos megyei kórházra (a forgatás helyszíne egyébiránt az Alternatív Közgazdasági Gimnázium), az okostelefonokra és táblagépekre rágyógyult diákok pedig természetesen kellően esztétikus külsejűek, és akkor a pornósztárnak maszkírozott igazgatónőről még nem is ejtettünk szót. A képi világ és a háttérzene ugyancsak „dinamikus és fiatalos”, emellett minden epizódra jut egy szokatlan narratív megoldás; hol videonaplót látunk, hol valóságshow-imitációt, és még egy rezonőr is akad, aki lépten-nyomon kiszól a nézőhöz.
A Gimi tehát könnyen fogyasztható, a célközönség (vélelmezett) igényei szerint becsomagolt produkció. Kár, hogy még 42 rész után sem derült ki, pontosan miről is szól. A cselekmény középpontjában elvileg a művészetis és a sporttagozatos osztály eposzi méretű rivalizálása állna, ha az írók egy pillanatig is komolyan vennék ezt a koncepciót. De nem teszik, helyette újabb és újabb mellékszálakat iktatnak be, új karakterekkel és a régi tinifilmes klisékkel megspékelve. A Gimit nézve egyedülálló kísérletnek lehetünk tanúi: talán ez az egyetlen sorozat, amelyben – a műfaj történelmében először – minden egyes epizód filler (vagyis „töltelék”).
A maga módján ez is bravúr.
