Ebből pedig kénytelenek vagyunk mindenféle tanulságokat levonni – ám csak másod- vagy harmadsorban a filmművészet mentálhigiénés állapotát illetően. Annál ugyanis, hogy most éppen mi és hogyan pótolja azt, ami korábban a Star Wars, a Szellemirtók, a Men In Black és a többi turbómozi volt, valószínűleg érdekesebb rögzíteni, hogy az egyre ingerültebb, de azért az önfeledt hedonizmusához, hál’ isten, körme szakadtáig ragaszkodó nyugati világban pillanatnyilag erős kezű, gyors és bármi áron cselekvőképes problémamegoldókra vágyakoznak leginkább a filmfogyasztók. Az ilyen vágyakból pedig (nekünk aztán aligha kell magyarázni) mindenféle bajok szoktak kikerekedni végül – sajnos távolról sem csupán a moziban. A jó hír ellenben az, hogy a világ két legnagyobb, most már filmekkel is taroló képregény kiadója, a Marvel és a DC is tisztában van ezzel, és a maga módján igyekszik reflektálni rá, ami az idei szuperhősfilm-kínálaton a napnál is világosabban látszik. Nem mintha ezeknek a filmeknek feltétlenül feladata volna valamiféle koherens és magvas világolvasatot kínálniuk (a 2000-es évek elején a Pókember-filmek például még vidáman megvoltak nélküle), de amikor a filmgyártók úgy döntöttek, hogy meseország helyett ide, a Leicester Square-re meg a Mariahilfer Strasséra hímzik bele bombasztikus fabuláikat, a hétköznapi viszonyok visszatükrözése egyszerűen kikerülhetetlenné vált.
Az persze tény, hogy filmenként nagyon is eltérő minőségben. Azon például aligha lehet csodálkozni, hogy ezen a téren a legmesszebb az a film (a Polgárháború) megy, amely már főhősének (sorozat)címbe emelésével is valamiféle reprezentációs szándékot jelent be a világnak. Ugyanakkor a számos szempontból sokkal szerényebb új X-men világszemlélete is több ponton tökéletesen egybevág azzal, amit az Amerika Kapitányban láthatunk.
Ebből a két filmből ugyanis a következőket tudhatjuk meg arról a világról, amelyben ezekben a hetekben-hónapokban a dolgainkat intézzük. Mindenekelőtt nem léteznek lokális problémák. A konfliktuszónák Bécstől és Lagostól Amerikán és Lengyelországon át Egyiptomig nyújtóznak; ennek megfelelően a bonyodalmak is sokkal súlyosabbak, mint bármikor korábban; különösen, hogy a terrorizmus mindennapos, az áldozatok száma pedig jelentős – hiszen akire ebben a világban ráomlik egy házfal, az már nemigen keveredik elő a romok alól; de hogy örülni is lehessen valaminek, a nők immár integráns és önállóan cselekvő részei a hősök szövetségének –, mert vannak senki által meg nem választott, brutálisan eljáró, komplett hadseregnyi fegyverarzenállal zsonglőrködő hősök is, akik hajlandóak ott rombolni, ahol éppen pusztítani kell. A Polgárháború pontosan ez utóbbi ellentmondásosságáról óhajt beszélni, amikor főkonfliktussá a maszkos héroszok legalizációjának kérdését teszi – majd, és ettől lesz igazán érdekes, megtagadja az egyszerű válaszokat. Hiszen (véli Vasember) ha valahol, ahol szükség van ránk, beavatkozunk, és a rendrakás közben egy csomó civil is elpusztul, akkor talán nem kellene sebtiben beavatkozni mégsem, a megfontoltabb cselekvésnek ellenben (fejtegeti Amerika Kapitány a suttyomban azért csak vele tartó Vasnak) megvan az a határozott hátránya, hogy a terroristák és zsarnokok (a film legkivált Oroszország felé mutogat) gyorsan megteszik a lépéseket a demokratikus döntéshozatali metódus gumiszerűen nyúló hónapjaiban. Mindezek alapján talán nem túlzás, ha a Polgárháborúban az Obama-korszak egyik emblematikus műalkotását véljük felfedezni.
Az Apokalipszis ezzel szemben naiv rutinválaszt kínál a problémára: szimplán csak össze kell kapaszkodnia mindenkinek mindenkivel, s a haza rögvest fényre derül. Pedig az X-men ma könnyen a Marvel legaktuálisabb terméke lehetne: egy film, amiben mégiscsak a kitaszított, lenézett kisebbség menti meg az ignoráns többséget a pusztulástól. A minden szempontból a múltba kötött Apokalipszis viszont még mindig valahol ott tart, ahol a Diáksziget ’95 táján, vagyis hogy vállald saját magadat akkor is, ha történetesen másnak születtél. Rendben – de mi következik utána?
Bryan Singer X-menje színpompás filmtermékként is jócskán alulmarad a Russo testvérpár diadalmenetével szemben, mert leginkább olyan, mint egy felső-középkategóriás személygépkocsi: csillogó, hideg, üres és jellegtelen. Sok benne a technika és kevés a szív, míg a Polgárháborúra a kettő harmonikus egyensúlya jellemző – extraként pedig itt sikerül először ténylegesen mitológiai potenciállal bíró alakokként láttatni a kék, fekete, vörös és sárga ruhás teremtményeket. A sorozatjelleg ugyanakkor mind a kettőt sújtja: hiába rokonszenves, hogy az elvek szintjén egyik film sem csak a beavatottakhoz beszél, ha a megvalósítás során valaki tanárosan artikulálva, tábla előtt mondja fel az előző részek tartalmát, amely a kétezerkétszáz szereplő pontos identifikálásában így sem sokat segít. Az ollóval elmetszést pedig még a mesékben sem nevezik valódi zárlatnak. De vajon be volt-e fejezve anno tisztességesen A Birodalom visszavág?
Fórum Hungary; Intercom
