Magyar Narancs: Tízévesen gyerekszínészként indult, azóta kétszer jelölték César-díjra, ma a legkiválóbb francia mozisztárokkal játszik együtt. Mennyire érzi magát elismerve a körükben?
Melvil Poupaud: Most már talán valamicskét. Felismerték, hogy idestova huszonhat éve ragaszkodom az elveimhez. Régen sem vállaltam kommersz vígjátékokat csak azért, hogy jól keressek. Megesett, hogy egy rendező nevesebb színészt akart a filmjéhez, de végül lemondott róla, és mégiscsak engem választott, mert belátta, hogy komolyan vetem bele magam a munkába, míg az a másik csak profizmust nyújtana, többet nem. Nem vagyok finnyás, nem kell nekem luxuskörnyezet, a legócskább putriba is elutazok forgatni, ha hiszek a filmben. A kapitány figurája illene rám a Moby Dickből. Elvégre Herman Melville-ről kaptam a nevem.
MN: Nem hiányzik az a fajta népszerűség?
MP: Nem is tudom. Az összes színész barátom nagy lakásban él, én meg egy kis lyukban, nekik van rajongói táboruk, nekem nincsen. Az életmódom is eltér az övéktől, barátaim a kortárs képzőművészet köreiből kerültek ki. Nyitott elmék, és szeretem, ahogy jár az agyuk. Nekik természetes, hogy sokat utaznak, Tokióban mangarajzolókkal beszélgetnek, Londonban építészekkel és így tovább. Hozzájuk képest a filmesek túlságosan elvannak magukkal.
MN: Sokan Francois Ozon Utolsó napjaim című filmjében figyeltek fel önre. Ozon azt mesélte nekem, ön nélkül nem lett volna képes ilyen személyes hangvételű művet alkotni.
MP: Szerintem az Angel is nagyon személyes filmje. Tudtommal azért választott engem, mert látta a rendezéseimet, s azok a gyerekkorát juttatták az eszébe. Mindketten kamerák között nőttünk fel, már gyerekként természetes volt számunkra, hogy kezünkbe ragadunk egyet, és forgatjuk a kis történeteinket.
MN: A rendezői pálya nem vonzza?
MP: Kedvem lenne egy nagy gyerekfilm rendezéséhez. Van egy-két ötletem.
MN: Konvencionális vagy agyament ideák?
MP: Ha az ember a rendszerben működik, nagy pénzből gazdálkodik, akkor a játékszabályok szerint kell dolgoznia. Kisfilmjeimet más törvények működtetik: ott nem szabad, hogy bármiféle moralitás visszatartson, vagy annak a gondolata, a társadalom hogyan fogadja a munkám? Nem is annyira bátorság ez, mint az, hogy hű maradj önmagadhoz. Ha nem mész elég messzire, és nem ásol le a dolgok mélyére, akkor nem jutsz sehova. Egyszer magam is megijedtem egy bizarr filmötletemtől, miközben Londonban szerepeltem egy produkcióban. Három órába telt, mire képes voltam elhatározni magam: azért is megcsinálom!
MN: Megszállottan gyakorolja a hivatását?
MP: Szeretek módosult tudatállapotokba kerülni, kilépni magamból, és behatolni a tudatalattimba, hogy feltáruljanak belőlem olyan tartalmak, melyek létezéséről nem tudtam: nyűgök és mániák, amik egyébként nem jönnek ki - mindent megteszek ennek érdekében, a drogot leszámítva. Cigi, alkohol, utazás, színészet, mind jöhet.
MN: A mindennapi valóság elől menekül?
MP: Utálom a valóságot. Norma és normalitás, ezek a legroszszabb dolgok az életben. De szerencsére a valóság nem is igazán létezik, mert mindig akad valami, ami kiragad belőle. Még a depresszió is jó erre. Gyerekként pánikrohamaim voltak, ami szörnyű fájdalommal járt. Olvastam a lexikonban, hogy ez tényleg olyan élmény, mintha a halálán volna az ember. Mások is így vannak ezzel. Idővel kiegyensúlyozottabb lettem. De amint megtehetem, elhúzom a csíkot új helyekre. Mindig idegen ágyakban alszom. Rájöttem, hogy intellektuális értelemben a keresés maga érdekel, nem pedig a világnézetem megszilárdítása. Szívesen szívom magamba más helyek vibrációit. Nem vagyok katolikus, de tíz éve volt egy revelációélményem Jordániában. Elmentem a Jordán folyóhoz, pont oda, ahol elvileg Jézus is járt. Meglepett, hogy milyen kicsi a folyam.
MN: Mi volt a jelenés?
MP: Komplikált. A házasságomról szólt. 'rület!
MN: Összeegyeztethető azzal a vándortermészete, hogy közben van egy lánya?
MP: Igen. Hatéves, és már színésznő szeretne lenni! Egy nap hazajött, és ki volt akadva, hogy nem ő lett a hercegnő az iskolai előadásban. "Az intuícióm azt mondja, ez a szerep az enyém!" Persze kijárta magának, hogy megkapja. Csak a darab volt csapnivaló. A lányom tart vissza a valóságba, ha otthon vagyok, úgy érzem, oda tartozom. Élvezettel főzök, játszom, olyan ez, mint egy meló, ezt is jól kell elvégezni! Ha távol vagyok, néha hiányzik, de amúgy is ez a munkám, megfeledkezem erről. Tudom, ő sem akarná, hogy máshogy éljek.
MP: Saját filmjeiben leginkább önmagára irányítja a kamerát, legyenek azok egzisztenciális road movie-k vagy immorális komédiák. 2006-ban Cannes-ban mutatták be a Melvilt, aztán eltűnt a film. Miért?
MP: Mert nem akarom, hogy bárki lássa! Eleve nem volt róla szó, hogy a film Cannes-ban szerepel, de a Rendezők Kéthete szekció vezetőjét nagyon tisztelem, és engedtem a meghívásának. Élveztem, hogy nagy vásznon láthatom az alkotásomat, holott kis kamerával készült. Olyan volt, mintha régi álmom vált volna valóra, ami időnként rémálomnak is tűnt! És bár manapság mindent le lehet tölteni és meg lehet nézni, tetszik, hogy az én filmem csak egyszer volt látható. Ha elmulasztottad, akkor annyi! Apám nem is látta, mert hidegen hagyja a mozi; anyámat először sokkolta, de aztán alaposan végiggondolta, és elfogadta.' legalább hozzáértő, mert a 70-es évek legnagyobb filmrendezőinek volt a sajtósa - a francia értelmiség jeles alakjai között mászkáltam a kis játékaimmal. Gyakran ellátogattunk Marguerite Duras vidéki házába. Kedvelhetett engem, mert mindig nagyon gyengéden bánt velem. Nekem persze fogalmam sem volt róla, ki is lehet ő. Állandóan főzőcskézett. Emlékszem, a pastát nagyon jól csinálta!
