Szabadítsuk ki Vilit? (Vajdai Vilmos színész, zenész)

szerző
Sz. Szilvia
publikálva
2000/6. (02. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Csirkefej óta meghatározó figura a Katona József Színház társulatában, karakterszínész. Nyolc éve vezeti az egykor kísérleti TÁP Színház társulatát, zenél a Korai Öröm zenekarban, legújabb műve pedig a Kamarás Ivánnal készített Bombajó című lemez hangszerelése. A Vihar előadása után beszéltünk.

A Csirkefej óta meghatározó figura a Katona József Színház társulatában, karakterszínész. Nyolc éve vezeti az egykor kísérleti TÁP Színház társulatát, zenél a Korai Öröm zenekarban, legújabb műve pedig a Kamarás Ivánnal készített Bombajó című lemez hangszerelése. A Vihar előadása után beszéltünk.

MaNcs: Miért csinálsz ennyi mindent egyszerre? Nem érzed otthon magad a színházban, vagy nem kapsz jó szerepeket?

Vajdai Vilmos: A klasszikus színházi struktúrában én egy színész vagyok, és nem magam határozom meg, mit csináljak. A nem klasszikusban már érdekesebb a dolog. A Katonában egyre inkább otthon érzem magam. Itt mégis művészi munkára való törekvés van. Jó ízléssel vannak kiválogatva a darabok, különös tekintettel a vendégelőadásokra. Amikor nagyon sok partin nyomok zenét például, akkor hazamegyek, és klasszikusokat hallgatok. Az pont olyan, mikor ide bejövök. Pihenek az általam elképzelt, hagyományostól teljesen eltérő színházazás után. Na és itt van a színházi értelemben vett szülőapám, a Zsámbéki, aki eljött néha a Tilos az Á-ba is, hogy megnézze a TÁP Színházat.

MaNcs: Miért volt fontos akkor, nyolc évvel ezelőtt elkezdeni a kísérleti színházat?

VV: Nagyon etikus színész voltam, belém verték a dolgokat, de egy ilyen intézmény iszonyú teher, olyan, mint a katonaság. Rendes voltam és odaadó, aztán egyszer csak elegem lett, mert bennem úgy élt a színház, ahogy gyerekkoromban képzeltem, játékosnak meg szabadnak. Rájöttem, nyilván a Katonával való turnék után is, hogy a világban mennyire másként értelmezik a korszerű színházat. Annak idején a PeCsában lehetett és most a Trafóban lehet ilyen előadásokat látni. Innen nézve olyan, mintha kétezer-ötvenben volnának, mi meg ezernyolczázban. Nekem élmény ezeket az intermediális technikákat felfedezni, és direkt úgy építem be őket a darabokba, hogy rácsodálkozásjellege legyen.

MaNcs: A TÁP Színház még mindig kísérleti színház?

VV: Már nem. A Tilosban még csupa olyan dolgot akartam, amit a rendes színházban nem lehet. Volt például alvó színház, aludjanak csak a nézők nyugodtan, hiszen egy csomószor azt csinálják a rendes színházban is. Szabó Győzővel kezdtük el, mert azt gondoltuk, hogy ezeket a kifordított dolgokat érdemes megmutatni.

Egyébként én már azt is színházként definiáltam. Az aranykorban hetente csináltunk új előadást, rengeteg ötletünk volt. A feszültség, ami a heti új premierből jött, rendkívüli energiákat szült. Az improvizációtól szikrázott a dolog. Zsámbéki lehetőséget adott, hogy az Odüsszeuszt megcsináljuk a Kamrában. Arra volt egy egész hónapunk. Jó lett, de messze nem közelítette meg az előző energiaszintet.

MaNcs: A társulat profikból vagy amatőrökből áll?

VV: Ha akad olyan profi, akinek van kedve itt lazítani egy kicsit a színházi gyártól, és tetszik neki az ötlet, elhívom, de nem profikkal dolgozunk. Az a baj, hogy a végére mindig autokratikus rendező leszek. Nem tudom, miért. Akaratomon kívül egy csomó mindent hozok a rendezési módszerekbe, amit a tanáraimtól láttam.

MaNcs: A zenész szerepét is ugyanilyen lelkesedéssel játszod?

VV: Persze. Már főiskola előtt zenéltem. De a Boszorkányok című darab idején kezdtem didgeridoozni. Az egy elég rossz előadás volt a Kamrában, én csináltam, de volt benne élő zene. Szintén a színház utazásai során jutottam hozzá Ausztráliában ehhez a hangszerhez, és ott tanultam meg játszani rajta. Megtetszett a Vécsi Tibiéknek, a Korai Öröm zenekarnak, és elhívtak zenélni. Így lett a zenekarozás, bár a Tilos az Á-ban a Kiliánnal (szintén Korai Öröm) akkor már DJ voltam. Egyébként amikor elindultam, hogy kicsit kitörjek a színházból, annak az is volt az egyik oka, hogy azt hallottam a Halász Pétertől, akivel szintén dolgoztam együtt, hogy a színésznek nincsen saját élete. Az a történet van, hogy hatvannyolcban azt játszottam, nyolcvanban meg ezt. Ettől megijedtem.

MaNcs: Az egyéni életút viszont a színészi karrier ára lehet. Nem számítasz te túlságosan is szubkulturális figurának?

VV: Lehet. Szabadabb szerettem volna lenni, hogy ne mindig más mondja meg, hogy mit mikor csinálok. Nincs ellenemre. Iszonyúan lusta vagyok, és unom, amit éppen csinálok. Az emiatt való lelkiismeret-furdalás viszont nem engedi, hogy otthon üljek és tévézzek, amit a legjobban szeretnék.

MaNcs: Részben a te neved alatt fut most egy mainstream-gyanús lemez. Hogyan fogtál bele ebbe a vállalkozásba?

VV: A zenéje azért nem mainstream. Az Élve vagy halva című darab után haverkodtunk össze Kamarás Ivánnal.

Színházi zenéket szerkesztgettem, és mondtam neki, hogy szóljon, ha lemezt akar. Harmadnap szólt. A barátaim és szeretett ismerőseim közül akit tudtam, meghívtam zenélni, szóval egy kisebbfajta tömeg dolgozott rajta.

Bennem volt, hogy ezeket a hatvanas években nagyon jól hangszerelt dalokat újra meg kell csinálni. Vannak erre jó példák, Olaszországban az IRMA kiadó csinál ebből a műfajból nagyszerű dolgokat. Mi is tele vagyunk jobbnál jobb slágerekkel azokból az időkből, úgyhogy miért ne.

MaNcs: Azt már mindenki tudja, hogy voltak problémák a kiadás körül. Rendeződött ez a dolog?

VV: A lemezzel elégedett vagyok most is. Ami nehézség akadt, annak a tapasztalatlanságom volt a fő oka. Meg kell küzdeni a dolgokért, és ha mindenki hagyja, hogy mások irányítsák, akkor ebben az országban minden szét fog rohadni. Ami még mindig nagyon rosszul érint a dologban, az az, hogy nagyon el van rontva a borító. Ha megint ilyen lemezt csinálnék, nagyon kitalálnám a feltételeket. Persze az a tapasztalat, hogy legjobb ingyen dolgozni. Ez az én specialitásom. Nem volt ez rossz munka, bár beleőszültem. Na, mégiscsak úgy néz ki, és akkor vissza is kanyarodtunk az elejéhez, hogy a klasszikus színházból élek.

Sz. Szilvia

szerző
Sz. Szilvia
publikálva
2000/6. (02. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...