Tavaly már tudósítottunk egy osztrák filmhétről, amely igyekezett a szomszédos ország kortárs filmes társadalmáról teljes képet adni, s amelynek központi figurája és régiesen szólva fenegyereke a neorealista, szikár Michael Haneke volt. Az elmúlt heti kis filmszemle nemcsak egyszerű folytatása volt a tavalyinak, hanem bemutatta a huszonévesek filmezési elképzeléseinek elszigeteltségellenes stratégiákra épülő momentumait, és arra is fény derült, hogy az "új hullámos" osztrák filmes generáció többé-kevésbé Haneke köpönyegéből bújt elő.

Tavaly már tudósítottunk egy osztrák filmhétről, amely igyekezett a szomszédos ország kortárs filmes társadalmáról teljes képet adni, s amelynek központi figurája és régiesen szólva fenegyereke a neorealista, szikár Michael Haneke volt. Az elmúlt heti kis filmszemle nemcsak egyszerű folytatása volt a tavalyinak, hanem bemutatta a huszonévesek filmezési elképzeléseinek elszigeteltségellenes stratégiákra épülő momentumait, és arra is fény derült, hogy az "új hullámos" osztrák filmes generáció többé-kevésbé Haneke köpönyegéből bújt elő.

A vágy pillanatai - Osztrák Filmhét az Örökmozgóban

A Bécsi Filmfőiskola már nem méltó régi rossz híréhez, és szerényen ugyan, de feszegetni próbálja az anyaország határait. Ez kis valószínűséggel arra is visszavezethető, hogy a tehetős, enyhén túlsúlyos nagygazdák nem néznek ilyen filmeket, mert a tehén anélkül is jól tejel, de mégis elkezdődött ott valami, állítólag az 1995-ös helyi filmfesztivál óta Antonin Svoboda és Valentin Hitz filmjeivel. Remélhetőleg a jóléti társadalom megtartásának hihetetlenül erős kollektív vágya sem lesz kerékkötője ennek az elszabadult képi újító szándéknak és a realista, elbeszélő jellegű filmek e pillanatban öngerjesztően euforikus diadalmenetének. Bár téma és filmnyelvi megújulás tekintetében nem múlták még felül mestereiket, de felfedezték, hogy az élet körülöttük sem mindig milkacsoki. Barbara Alert,

a női vonal

legmarkánsabb rendezője kezdett először babérokat szerezni a szóban forgó filmes generáció huszonéves alkotótáborának, aztán, ahogy ez lenni szokott, vagy rosszabb esetben nem, a kortársai elkezdtek versengeni az önkifejezésért, és beindult egy gyors, jó értelemben vett erjedési folyamat, aminek a termését most láthattuk. Különlegessége ezeknek az alkotásoknak az, hogy abszolút érezni bennük az egymás felé való áthallásokat, az alkotók összetartási szándékát. Ez néha olyan gesztusokban is megnyilvánul, hogy egymás filmjeiben vállalnak munkát. A témaválasztás szinte minden esetben a felnőtté válás, az ezzel járó magányosság, illetve az ehhez kapcsolódó vágyak (innen a cím) körül forgolódik. Amfetamin, szex, rave-partik, agresszió, frusztrációk, fetisizmus. Ez például egységesen jellemzi a Minden klassz, mindennel meg vagyok elégedve című rövidfilm-trilógia három rendezőjének Barbara Alertnek, Michael Grimmnek és Reinhard Judnak az alkotásait. A következmények is kézenfekvőek: a két első játékfilm, a két dokumentumfilm és a kilenc rövidfilm egy friss diplomás kommunikáció szakos számára is minden gond nélkül filmes eseménnyé szerkeszthető. Olyan ez, mint egy kellemesen megszervezett érettségi találkozó, ami pontosan négy éve tart, és utazik a világban.

Számomra Kathrin Resetarits újításért kitüntetett néma dokumentumfilmje, az Egyiptom volt az igazi bevezetés az ismeretlenbe, mert nem láttam még ennyire expresszív süketnéma előadást arról, hogy milyen a kalapácsfejű hal vagy Marilyn Monroe-, illetve egy James Bond-jelenet gesztusokban elbeszélve. Jessica Hausner Floráját és Mirjam Unger Speak Easyjét is végig tudtam nézni annak ellenére, hogy előre elképzeltem, hogyan tölti el egy pattanásos osztrák kamasz a nyarát nagy utazás nélkül.

A svájci Jean-Luc Wey koprodukcióban készült első filmje, A fordulat éve nagy meglepetés volt, mert az ötvenhatos menekült magyart alakító Eperjes Károlyt lehetett benne felfedezni parkettázás közben, amint éppen egy nővérpáron próbál szerencsét, akik a család optikai üzemének fennmaradásáért harcolnak a maguk művészi, illetve militista módján. Bár Szamócának nem jelenthetett ez akkora kihívást, magyaros expresszivitása mégis jelentős színfolt a belassult bécsi játékstílus közepette.

A magyar vonal

egyébként Az utolsó menedék című filmet is behálózza, de nem azért, mert a II. világháború előtti kozmopolita Sanghajban magyar zsidók leltek volna otthonra, hanem mert egyik rendezője, Paul Rosdy magyar származású. A Hamuzás nélkül, avagy hogy szívnak a kubaiak című filmnek más vonatkozásai is vannak azon kívül, hogy a sokat emlegetett boldogságkeresés összefűzi a többivel. Stephan Wagner filmjében két infantilis barát próbálja kideríteni egy kocsiban, hogy mit tartalmaz az igazi bécsi fast food sajtos kolbász. A Tarantino-idézetek sora később is segíti a filmet magára találni, és hát Haneke szelleme is tetten érhető benne.