Szappan, tutira (Lőrinczy Attila drámaíró)

szerző
Szilágyi Szilvia
publikálva
1999/41. (10. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tavaly a Balta a fejbe című, Shakespeare-től ihletett, kültelki szlengben írt színművét mutatták be egy időben Budapesten és Kaposváron, az idén pedig egy teherautó rakterére írt, népnevettető nyári darabját a Krétakör Színház társulatával. Mindhárom rendezés látható lesz ebben az évadban, a kaposvári verzió a nizzai fesztiválon is, a platón debütált Szerelem, vagy amit akartok pedig a Merlin Színházban.

Tavaly a Balta a fejbe című, Shakespeare-től ihletett, kültelki szlengben írt színművét mutatták be egy időben Budapesten és Kaposváron, az idén pedig egy teherautó rakterére írt, népnevettető nyári darabját a Krétakör Színház társulatával. Mindhárom rendezés látható lesz ebben az évadban, a kaposvári verzió a nizzai fesztiválon is, a platón debütált Szerelem, vagy amit akartok pedig a Merlin Színházban.

MaNcs: A Ráckertben láttam a legutóbbi darabod, a Szerelem, vagy amit akartok bemutatóját. Mi köze a drámának ahhoz a helyhez?

Lőrinczy Attila: A nyári turné utolsó előadása ment ott. Szép aktualitása volt a dolognak, hogy a nyár eleji sajtótájékoztatón az Ifával kidöntöttük a kaput. Jó sokba került nekünk. Szóval volt gesztusértéke is annak, hogy beengedtek minket, a rombolás ellenére.

Közben sokfelé jártunk az előadással, és másképp nézett ki Zsámbékon, Szatmárnémediben, a Várban a Mesterségek Ünnepén, Kapolcson vagy Szegeden. Mindig minden a helyszínen állt össze, mintha folyamatos premier lenne. Nem lehetett tudni, jönnek-e nézők, lesz-e szék stb. Itt legutóbb sok volt a szakmabeli, az nem mindig olyan jó hangulatú, meg kicsit hangos is a Hegyalja út. Nem véletlenül találták ki úgy, hogy a színház mindenféle manipulatív módon koncentrálja a figyelmet arra az egy pontra, amit nézni kell. Amikor trolik mennek, részegek üvöltöznek, harangoznak, nehezen jön át az élmény.

MaNcs: A te ötleted volt újabb Shakespeare-átiratot készíteni a Balta a fejbe után?

LA: Schilling Árpád szeretett volna Shakespeare Vízkeresztje alapján egy Ifa platóján vásári színházat csinálni. Arról is határozott elképzelései voltak, hogyan akarja a történetet átalakítani, és erre engem kért fel, tulajdonképpen szövegipari szakmunkásnak. Megbeszéltünk minden egyes jelenetet, vitatkoztunk, aztán hazamentem, megírtam, aztán így elkészült egy alapváltozat, miközben ők már próbáltak szöveg nélkül azokra a szituációkra és figurákra, akikről mi már tudtuk, hogy bizonyos kontúrok között létezni fognak, és a próbatermi dolgokból is átemelődött néhány dolog a szövegbe.

MaNcs: Az hogy sikerült, hogy végül drámaíró legyél? Ha jól tudom, téged nem ez foglalkoztatott igazán. Most pedig ösztöndíjat kapsz, meg felkérnek.

LA: Most sem tudom, hogy drámaíró vagyok-e. Nagyon kevés kisprózát írtam eleinte, rangos helyeken jelentek meg ugyan, de állandó kétségek között gyártottam a kéziratokat. Régebben olvastam az ÉS-ben Zoltán Gáborral egy interjút, akinek szintén negyvenévesen jelent meg az első kötete, és nagyon ismerős volt az, amiket mondott. A hetvenes évek végén meg a nyolcvanasok elején a Hajnóczy, Nádas, Mészöly, Esterházy, szóval ezek a nagy prózai példák jól megrettentették az embert. Izgatott a dolog, és farigcsáltam otthon mondatokat az elmúlt húsz évben folyamatosan, és közben mindig ott volt a kétség is, nehogy csak valami becsvágy dolgozzon bennem. Küldetéstudatom nem volt, nem akartam üzenni a világnak semmit, meg se akartam jobbítani. A mondatokat néztem, hogy jók vagy szarok. Általában úgy döntöttem, hogy szarok, vagy hogy a tizedét se tudom beleköhögni abból, amit szeretnék. Gondoltam, hogy hátha valamit segít, ha publikálom. De nem segített, ugyanúgy ment tovább a birkózás az írással.

MaNcs: Mégis te lettél az ügyeletes magyar Shakespeare-átíró. Nem illene most már identifikálnod magad?

LA: Nem nagyon akarom. Ha valaminek a közelébe kerülök, onnan előszeretettel farolok kifelé. Na jó, mondjuk ennyire jó helyzet közelében még nem voltam. Ez a színműírás most jóleső foglalkozás, de nem tudhatom, hogy holnap is megy-e.

Véletlen, szerencsés egybeesés volt, hogy a Baltával harmadik díjat nyertem, mert a darabot két éve írtam, és addig drámaírói próbálkozásom nem volt. Ennek van egy mesés és teljesen igaz előzménye is. Azon a tavaszon fordítottam egy mai osztrák írónőnek, Elfriede Jelineknek a háromszáz oldalas regényét, A zongoratanárnőt. Ugyan láttam meg érzékeltem is az irodalmi kvalitásait, de olyan távol áll tőlem a gondolkodásmódja és a nyelvi világa, hogy majd belepusztultam. Három hétig, napi tíz órában fordítottam, ismerten csekélyke fordítói honoráriumért. Kijött a gerincsérvem, belebetegedtem meg minden, sőt utólag azt gondolom, hogy nem is sikerült olyan jól.

Ebből hirtelen felszabadulva úgy éreztem, hogy ennyi erővel már a saját hülyeségeimet is írhatnám. A színház meg az írás gyerekkorom óta párhuzamosan van jelen az életemben mint a vágy tárgya, meg többé-kevésbé művelt passzió. Azt gondoltam, hogy írok egy darabot, annyit láttam már, végigmondok végre egy történetet. Csak a nyelvi, stiláris képességeimre, a színházismeretemre hagyatkozva és az önkifejezés teljes felfüggesztése mellett, hiszen a prózai kísérleteim nagyon személyes és alanyi dolgokat próbáltak körüljárni. Kitaláltam magamnak embereket, és azokat egymás között működtettem, ehhez jött egy napihír, ami eszembe juttatta Shakespeare III. Richárdját és a blank verset mint formát. Gondoltam, ebben a formában nem lesz lábszagú vagy pusztán szociografikus dolog. Tulajdonképpen két hónap alatt kész lett. Addig összesen maximum öt flekket írtam, akkor pedig megcsináltam egy nyolcvanoldalas drámát.

MaNcs: Amit a kilencvenes évek argógyűjteményének is tekinthetünk.

LA: Ja, egy durva szleng van blank versbe szedve tulajdonképpen. Rá kellett jönnöm közben, hogy a köcsög szó például remek jambus.

MaNcs: Hol szedtél össze ennyi súlyos dumát?

LA: Hát az éjszakában.

MaNcs: Titokban jegyzetelgettél a vécékben?

LA: Alapvetően egyszemélyes forrásom van, az egyik nagyon kedves barátom és egyben a darab francia fordítója, az Erőss Dani. Valami hihetetlen pazar készlettel rendelkezik ebből a nyelvből.

MaNcs: Egyébként a részt vevő megfigyelés híve vagy?

LA: Egy falusi kocsmában én inkább félni szoktam, főleg, ha a Danival vagyok. A kaposvári bemutató után is például több szappant kellett vennem a pályaudvaron, hogy nehogy nagyobb baj történjen. Problémák támadtak a helybeliekkel való kommunikációval, erre én rendkívül gyáva és szellemtelen módon csak úgy tudtam kivágni magam, hogy vásároltam. Na most a szappan nem volt ott, de le volt dumálva, papírt kaptam róla, hogy jövő hét pénteken hozzák tutira. Férfiatlan módon ötszáz forintért megvásároltam az életünket.

MaNcs: Hogyan került a szöveg Kaposvárra?

LA: Szóval a kész darabot beadtam erre a drámapályázatra, meg odaadtam a Máté Gábornak, akit elég jól ismerek, és akkor valahogy elterjedt a híre. Adogatták egymásnak, több helyről is érdeklődtek. Réthly Attila, aki a kaposvári változatot rendezte, már úgy hívott fel, hogy szeretné látni a darabot, mert hallott róla. Az szép találkozás volt, mert megnéztem az ő főiskolás rendezését, ő elolvasta az én darabomat, majd lett egy fokozatosan elvetemülő szakmai megbeszélésünk.

MaNcs: Később azért minden jól alakult, nem?

LA: Utána azt gondoltam, hogy akkor ebből Kaposváron nem lesz semmi. Aztán egy-két hónap múlva Babarczy direktor úr azt mondta, hogy mégis ezt választja a Réthly által kínált rendezendők közül.

MaNcs: Hogy tudtál egyszerre két rendező kéréseinek eleget tenni?

LA: Mindketten kértek változtatásokat külön-külön, így született két, kissé eltérő változat. Aztán a próbák ideje alatt az írónak már tulajdonképpen semmi dolga nincsen, hacsak az nem, hogy igyekeznie kell, hogy ne tiltsák ki. Ez más módszerrel készült előadás volt, mint a Szerelem, vagy amit akartok. Nem tudom, tradicionálisabbnak mondjam-e ezt, mert amennyire tudjuk, a shakespeare-i színház sokkal inkább társulati munka volt, ad hoc és improvizatorikus elemekkel, de ha a mostani gyakorlatot nézzük, akkor az a hagyomány, hogy egy felkészült rendező szerzővel, dramaturgokkal megalkotott példánnyal vonul a színészek elé. Nem véletlenül mondják, hogy a halott szerző a jó. Annál rosszabb nincs, mikor ott cirkuszol a próbán, a rendező háta mögött instruálja a színészeket, zokogógörcsöt kap, leissza magát, vagy akár csak dúlt arccal közlekedik.

MaNcs: Melyik volt a szívednek kedvesebb?

LA: Konzervatív szülő vagyok, mindkét gyermekemet egyformán nagyon szeretem. Máté Gábor kevesebb változtatást kért, Réthly sokkal természetesebbnek vette az alakíthatóságát. Kritikákban megkaptam például azt, hogy tombol a dramaturgiai önkény Kaposváron. Nem tudom, tudják-e, hogy én magam tomboltam ott. Az elmúlt nyolc évben fattyú dramaturgként működtem különböző színházaknál, meg a Gaál Erzsi gödöllői stúdiójában színészkedtem is. Inkább dramaturgként viszonyulok a saját művemhez, és nem gondolom, hogy álmodtam valami csodálatosat, aminek feltétlenül meg kell valósulnia a színpadi valóságban. Ha tőlem bármi olyat kérnek általam nagyra tartott személyek, amit nem tartok elvi képtelenségnek, akkor megcsinálom. Biztos nincsenek erre ilyen szabályok, de hogy egy darab, mármint maga a szöveg nem kánonja az előadásnak, az biztos.

MaNcs: Ha színészként kéne viszonyulni a darabjaidhoz, mit gondolnál róluk?

LA: Hát már hogy viszonyulhatnék színészként? Rám osztottak egyszer is egyetlen szerepet? Akármelyik nyomorult előadásban? Erre várok már mióta. Annyira irigylem a színészeket, akik ezért kiröhögnek, mert szerintük nyugodtabb és magasztosabb dolog az írás. A színház nekem az érzékiségről szól alapvetően, és ehhez a színész kerülhet a legközelebb.

MaNcs: A Szerelem, vagy amit akartok felkérésre elkövetett Shakespeare-torzítás volt. Milyen koncepció alapján?

LA: Jól felvásárosítani. Több rendező, barát, ismerős azt mondta, hogy a gazdagsága és finomsága veszett így el az eredetinek. El van lopva az alaptörténet, plusz három dalbetét van vendégszövegként benne. A vége teljesen más, mert, mint tudjuk, nem akasztják fel Violát az eredetiben. Mi radikálisan elvégezzük ezt a szertartást. Vásári komédiában akasztani a végén az elég komoly.

MaNcs: A dalbetétek a te ötleteid voltak?

LA: Néhány szövegrészt megzenésíttetett a rendező. Nagyon régen szeretnék egyébként zenés darabot írni, mert a zene euforikus. Színházi értelemben is sok mindent könnyebbé tesz. Nem véletlen, hogy a hatvan-száz évvel ezelőtti operettek ilyen sikerekkel mennek ma is a polgári színházakban. Jó lenne kitalálni, hogy azt, ami itt, ebben a városban zajlik mostanában, hogy lehetne zenével színpadra rakni rendesen.

MaNcs: Rád ragad ez a Shakespeare-átíró jelző. Bánod?

LA: Van, aki óv ettől, és biztat, hogy írjak originális dolgot. Nem akartam én másodjára is Shakespeare-rel előjönni, de ha van egy konkrét felkérés, és ilyen, azt nem lehet nem elfogadni. És persze az ember hülye, mert most, hogy már van ez a kettő, és szerkezetben gondolkodik, akkor kéne csinálni még egyet, és abból már lehet egy kötet. Az már végül is egy trilógia.

Szilágyi Szilvia

szerző
Szilágyi Szilvia
publikálva
1999/41. (10. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...