Szemrebbenés nélkül - Slavenka Drakulic írónő

  • Jósfai Lídia
  • 2005.07.28 00:00

Film

A Svédországban élő horvát írónő magyarul az idén tavasszal megjelent könyve (A légynek sem ártanának, Jelenkor) tucatnyi ténynovellát tartalmaz, melyek hősei a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnökkel vádolt vagy már elítélt személyek. (Egyet közülük lapunk is megjelentetett: A fiúk csak szórakoztak, 2005. április 21.)

A Svédországban élő horvát írónő magyarul az idén tavasszal megjelent könyve (A légynek sem ártanának, Jelenkor) tucatnyi ténynovellát tartalmaz, melyek hősei a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnökkel vádolt vagy már elítélt személyek. (Egyet közülük lapunk is megjelentetett: A fiúk csak szórakoztak, 2005. április 21.)

*

Magyar Narancs: Sokan gondolják, hogy vége a háborúnak, történt, ami történt, ne ássuk ki a hullákat, ne feszegessük tovább a múltat, különben sosem lesz béke.

Slavenka Drakulic: Soha nem lesz béke, ha az igazságra nem derül fény. Meggyőződésem, hogy igazság nélkül nincs igazságosság sem. Az én generációm tapasztalata az, hogy nem ismertük az igazságot a második világháborúról. Nem tudhattuk, pontosan hány ember esett el, hány civilt öltek meg a testvérháborúban, merthogy azt sem tudtuk, hogy polgárháború is dúlt. Éppen ezért roppant könynyű volt manipulálni a számokkal, az emberekkel, a tényekkel és a második világháborús mítoszokkal. Látjuk, hová vezetett mindez. Ebből az a tanulság, hogy nagyon fontos szembesülnünk a közelmúltunkkal, nyíltan és bátran beszélni a disznóságokról. Sajnos, a dolog nem így működik, ezt egyik érintett országban sem könnyű keresztülvinni. Még csak 10 év múlt el, a sebek még frissek, mindenkinek olcsóbb megoldás a ködösítés és az elhallgatás. A tisztázás csak erős külföldi nyomásra jöhet létre, mint annak idején Németországban. Ebben a pillanatban az egyetlen hiteles igazságot a hágai törvényszék jelenti. Én Hágában nem az ügy politikai vetületei miatt vettem részt a tárgyalásokon. Az érdekelt, hogy kik is azok az emberek, akik ilyet tettek, kik ezek a bűnözők, akik saját kezűleg gyilkoltak, vagy kiadták a parancsot a tömeges mészárlásokra.

MN: Ön ott volt jó néhány tárgyalási napon. Hogyan viselkednek ezek a - hogy szabatosan fogalmazzak - háborús bűnökkel vádolt személyek?

SD: Mindenki másképp, hisz emberekről van szó. Nekem viszont nagyon tanulságos volt megfigyelni őket, és ez alapvető módszer volt a témám szempontjából. A könyvet technikailag nem volt könnyű megírni, mert a vádlottakkal semmilyen kontaktusunk nem volt: ők benn csücsülnek a börtönben, az újságíróknak tilos kapcsolatot felvenni velük, tehát el vannak zárva előlünk. Interjú útján semmilyen adathoz nem juthattam hozzá. Három forrás maradt: a híradások, a bírósági archívum, valamint maga a tárgyalás, amelyen én is ott ültem. Egy-egy tárgyalás maga az unalom, hosszadalmas tényegyeztetés, 3, 4 vagy 5 évig is eltarthat, de volt már 8 évig tartó is. Nincs olyan ember, még a legmegszállottabb újságíró sem, aki ezt az elejétől a végéig képes lenne végigülni! De nagyon érdekes figyelni a vádlottakat, hogyan viselkednek. Ez tényleg tanulságos! Ott ül hat méterre tőlem, nézem, mit csinál, hogyan ül, hogy van felöltözve. Némelyik vakarja a fejét, reszeli a körmét, a fogát piszkálja, a fülét huzigálja, van, aki el is bóbiskol. És ahogy ezt látom, nem gondolhatok mást, csak azt, hogy ezek nem is szörnyetegek, csak egyszerű emberek, akik kényes helyzetbe kerültek, aztán a roszszabbik énjük jött elő, a rossz jellemvonásaiknak kedvezett a helyzet. Ahogy Gitta Sereny is mondja, aki Standlról és Speerről írt könyvet, tehát a második világháború német bűnöseiről - Standl a treblinkai haláltábor parancsnoka volt -, Sereny tehát azt mondja, hogy minden a jellem és a szituáció szerencsétlen találkozásán múlik. Egyesek könnyebben hajlanak a rosszra, mert könnyebben befolyásolhatók mások és a helyzet által, és van olyan ember, aki meg kevésbé. Öt hónapot töltöttem a tárgyalótermekben, és a legszörnyűbb felismerésem az volt, hogy ezek a rettenetes bűnökkel vádolt emberek is hétköznapi alakok. Éppolyanok, mint mi. Ebből viszont az következik, ugye, hogy ha ők normális emberek, és mégis képesek voltak ilyen gaztetteket elkövetni, akkor a szomszédom, a bátyám, de akár jómagam is képes vagyok bármikor elkövetni ilyesmit. A válasz erre az, hogy igen, ilyen az emberi természet. Azt kell mondanom, a mi természetünkben benne van a lehetőség, a hajlam a jóra és a rosszra egyaránt. Ez persze nem jelenti azt, hogy kényszerhelyzetben nem hozhatunk jó döntéseket. Nemcsak azért kell a jelenséggel foglalkoznunk, hogy megismerjük a nagybetűs Igazságot, hanem hogy megismerjük az igazságot önmagunkról. Ilyen szempontból sokak számára kínos és kellemetlen a könyvem, nem a bűntettek feltárása és kitárgyalása miatt, hanem azért, mert rá kell kérdezned, hogy te vajon hogyan viselkednél hasonló helyzetben. És ezt senki sem firtatja szívesen.

MN: Az emberi természetben az is benne van, hogy szívesen hárítja át a felelősséget másokra. Ezek a háborús bűnökkel vádolt emberek beismerik-e a bűneiket, tisztában vannak-e azzal, mit tettek?

SD: Azt hiszem, nem. Szerintem csak néhányan fogták fel, mit követtek el, és ezért vállalták a felelősséget. Pontosabban a bíró nem azt kérdezi, hogy valaki felelősnek érzi-e magát, hanem azt, hogy bűnösnek vallja-e magát. A többség azt válaszolja, hogy nem. Csak ketten ismerték be nyilvánosan a bíróság előtt a bűnösségüket, Drazen Erdemovic és Biljana Plavsic. Én ezt hihetetlen morális tettnek tartom, nem is csoda, hogy ezért Biljana Plavsicot Szerbiában árulónak kiáltották ki. Megfigyelésem szerint általában nincs bűntudatuk, a felelősséget elhárítják maguktól, nem bántak meg semmit. Szerintem akik ilyen szörnyűségeket tettek, képtelenek együtt érezni az áldozattal, nincs emberi viszonyuk hozzá, egyszerűen nem veszik emberszámba. Nekem ez a Gonosz definíciója. Tehát ha valaki nem képes az embertársával együtt érezni, semmi megértést nem tanúsít a másik emberi lény iránt, az a megtestesült Gonosz.

MN: Bizarr helyzet állt elő Hágában azzal, hogy a különböző nemzetiségű vádlottak egy fedél alatt vannak összezárva. Hogyan viselkednek most egymással azok, akik pár éve még egymás torkának estek?

SD: A könyvem Testvériség - egység című fejezete éppen erről szól. Igen, Scheveningenben tartják őket fogva, egy épületben, sőt egy emeleten, egymás mellett vannak a zárkáik, tekintet nélkül arra, hogy ki milyen nemzetiségű. Azt hiszem, tizenketten vannak, szerbek, horvátok, bosnyákok, és szó szerint közösségben élnek. Együtt sütnek-főznek, kártyáznak, újságokat csereberélnek, együtt ünneplik az ünnepeket, vannak, akik kimondottan összehaverkodtak. Kiderült ugyanis, hogy sokkal több bennük a közös, mint a különböző, hogy több minden is összeköti őket. Elvégre közös a nyelvük, közös a kultúrájuk és közös a múltjuk. Igazából semmi bajuk egymással. Hannah Arendt sokat foglalkozik ezzel a témával. Ugye az az alapkérdés, miképp követhettek el ezek az emberek háborús bűnöket. Kettős életet éltek, elválasztották a magánszférát a nyilvánostól. A privát énjük példás családi életet élt, humanista volt, netán épp gyerekversek költője, békésen főzőcskézett esténként, gyereket nevelt, harcos állatvédő volt, esetleg ezért még vegetariánus is. Ugyanakkor a nyilvános szférában, a munkahelyén, ha azt kívánta a feladata, hogy parancsot adjon tömeges kivégzések végrehajtására, akkor szemrebbenés nélkül kiadta a parancsot.

Neked ajánljuk