Nem biztos, hogy ez a csókszor-csókos címadás hasznára válik a filmnek, pedig korrekt darab, a maga jellegtelenségében fedi a műalkotást. De vannak mentő körülmények. Az egyiket úgy hívják, Michael Douglas, aki kábé ugyanannyi idős, mint Sylvester Stallone, mégsem A feláldozhatókban lődöz mint inkontinens kommandós, hanem klottgatyában, kigyúrt visszerekkel adja a mogorva senior citizent. Mivel Diane Keaton lakik a szomszédjában, aki az Annie Hall óta ugyanabban a kékharisnyás nadrágkreációban játszik és jótékonykodik, törvényszerű, hogy Douglasből ő – a fátyolos tekintetű bárénekes – hozza elő az érző férfilelket. Pont ugyanazt, amit Jack Nicholsonból is előhozott egy hasonló romkomban, igaz, a Minden végzet nehézben (ja, hogy innen a cím!) még meztelenkedés is volt, amire ezúttal nem vetemednek a főszereplők. Keaton nem sokat ad hozzá az egészhez, jelen van, mint egy régi, szépen öregedő szobanövény, holnapra sem ő, sem mi nem emlékszünk már erre az egészre. Douglas valamivel fajsúlyosabb a mindent belengő súlytalanságban, vagy csak erőteljesebben csattogtatja a protézisét, és olykor megcsillantja azt a nívós ellenszenvességét, ami fénykorában oly maradandóvá tette az általa játszott alfahímeket. Douglas ugyanazon a verandán üldögél, mint Clint Eastwood a Gran Torinóban, és ugyanúgy gyerekfelvigyázás a feladata, de – mert önmérséklet is van a világon – az egyetlen akció, amiben részt vesz, nem a környék kiirtása, csupán Keaton ágyba cipelése. Igaz, ez sem megy egyszerűen, mert a térde, mint megjegyzi, már nem a régi.
A Vertigo Média filmje
