"Talán fönt maradunk" - Ubrankovics Júlia színésznő

  • Fodor Sándor
  • 2009.04.09 00:00

Film

A 40. Magyar Filmszemlén elnyerte a legjobb színésznő díját, s a korábbi TÁP színházas kísérletek után ismét egy különleges produkcióban látható. Március végén az AKKU-ban mutatták be, ebben a hónapban pedig a Sirályban játsszák Engi-Nagy Natália rendezésében az Édes Hús című darabot, amiben Júliát játszik Sophie Thompson brit színésznővel közösen. A művésznővel e különleges Shakespeare-adaptáció okán beszélgettünk.

A 40. Magyar Filmszemlén elnyerte a legjobb színésznő díját, s a korábbi TÁP színházas kísérletek után ismét egy különleges produkcióban látható. Március végén az AKKU-ban mutatták be, ebben a hónapban pedig a Sirályban játsszák Engi-Nagy Natália rendezésében az Édes Hús című darabot, amiben Júliát játszik Sophie Thompson brit színésznővel közösen. A művésznővel e különleges Shakespeare-adaptáció okán beszélgettünk.

*

Magyar Narancs: Mi újat lehet még kifacsarni Shakespeare művéből?

Ubrankovics Júlia: Pont az a kísérlet lényege, hogy miként lehet Shakespeare-hez másképpen hozzányúlni azzal, hogy Júliát kiemeljük a darabból. Ráadásul az angol kolléganőm teljesen másfajta színészi képzést kapott, mint én, tehát a színpadi találkozásunk is érdekes lehet. Júlia hat napját játsszuk el, amiben ez a fiatal lány egy egész életet él meg valami hihetetlen töménységgel. A gyerekből szerelmes nő lesz, feleség, aki szembeszáll a családjával a férje mellett kiállva, aztán egyedül marad, végül eldobja az életét.

MN: Lehet egy kiragadott figurára építkezni?

UJ: Júlia alakja a feldolgozások többségében Rómeó történetét erősíti csupán. Shakespeare ennél sokkal gazdagabb. Én is csak most tudtam meg, hogy az eredeti szövegben addig a pontig, amikor Júlia kifakad, tisztában van vele, hogy nem neki kellene mondania, mégis kimondja, és megkérdezi Rómeótól, hogy szereti-e, szóval egészen idáig régi verseléssel van megírva az eredeti szöveg, majd innét átvált modern verselésbe. Kockázat persze mindig van, gondolj bele, hogy nincs párbeszéd az előadásban, mert nincs kivel párbeszédet folytatni, és úgy jelenítjük meg a figurákat, hogy Júlia álomszerűen idézi vissza őket. Vékony a kötél, talán fönt maradunk.

MN: Ilyen darabra vágytál?

UJ: Nem vagyok semmilyen társulatnak a tagja, viszont kell az alkotói légkör, ez tart mozgásban, és ilyenkor még az sem számít, hogy jelen pillanatban egy fillér nélkül dolgozunk. Tudomásul veszem, mert mit tehetnék, hogy ha olyan alkotóközösségben veszel részt, amelyik kísérletezni akar, majdhogynem fizetni kell érte.

MN: Nem ez lesz az első kétnyelvű előadás a színházi pályafutásod során. Korábban Heiner Müller Medeájában játszottál a Bárkában, az az előadás megjárta Berlint is. Valahol nyilatkoztad, hogy van, amit csak németül lehet megcsinálni a színpadon.

UJ: A Heiner Müller-szöveg nagyon jó példa erre. A töménysége, a sűrűsége miatt. Müller ugyanis nem használ írásjeleket, ez valójában egy szövegfolyam. Ezáltal minden kifejezést többféleképpen lehet értelmezni, mert úgy alkotsz az egymásra következő szavakból mondatot, ahogy neked tetszik. És a németben a szó mágiája lényegesen erősebben működik. A magyar árulás szó német megfelelője sokkal durvábban hangzik. Verrat! Kemény szó, kiérződik belőle minden. A német eredetiben ez többször hangsúlyosan visszatér, mint valami állandó impulzusa a szövegnek, amire Geno Lechner, a német Medea-párom tudatosan rá is játszik.

MN: A német színházi kultúra szövegközpontúsága mennyire gátja a szerephez kötődő lelki kapcsolatnak?

UJ: Valóban a szöveg, az ottani színházi kultúra nem követeli meg ezt a lelki mélységet, sőt a brechti színház éppen ez ellen lépett föl. Azt mondta, ez csak egy maszk, vegyük föl, aztán tegyük le. Ám, ha ehhez a szövegközpontú felfogáshoz hozzáemeljük a magyar színészi képzést, azt a módszert, hogy ehhez megpróbálok lelki mélységet is adni, akkor mindez nagyon izgalmas eredményt hozhat. És azt vettem észre a német közönség reakcióit figyelve, hogy vágynak erre. Ami nem a szöveg síkja, ami nem a darab síkja, sokkal inkább valami személyes, ami az alkotó és a befogadó között létrejön. Párbeszéd, de nem a szöveg és a néző között, hanem a színész és a néző között.

MN: Soha nem állt tőled távol a kísérletezés, már színművészetis korodban belecsöppentél a TÁP Színház egyik, Vajdai Vilmos által rendezett darabjának próbafolyamatába.

UJ: Furcsa, szürreális világ volt. Hétfőnként megjelent néhány színész, aki éppen ráért, és volt erre energiája, és rögtönzésekből összeraktak egy előadást. Improvizációs játék volt, vicces, furcsa, idióta, beteg, rossz, de mégis jó. Harmadéves voltam a színművészetin, és ez volt az első olyan közeg, ami kiemelt a főiskoláról. Akkor lélegeztem föl először. Oxigént adott, szabadságot. Bátran kísérletezhettem, mindenfélét kipróbálhattam, s ez nagyon sok tekintetben feloldott.

MN: Ebbe a szabadságba bele is lehet "ragadni".

UJ: Azoknak a színészeknek jó a TÁP Színház, akik valahol egy társulatnál vannak, s valójában kikapcsolódni jönnek ide. Az én utam most nem arra vezet, de lehet, hogy néhány év múlva újra megtaláljuk egymást, mert valami miatt szeretnék egy kicsit feloldódni, egy kicsit szabadon bohóckodni.

MN: A Majdnem szűz főszerepéért kaptad a filmszemle díját, miközben maga a film finoman szólva nem átütő darab.

UJ: Két tűz között voltam. A stáb egy részén érződött, hogy inkább hagyjuk, minek ezt. Bacsó és Andor Tamás, az operatőr pedig végig azt mondták, hogy jó lesz, csináljuk. Én középen álltam, és arra gondoltam, ha elfogadom, hogy szar, akkor én is az leszek, ha pedig feltétel nélkül elfogadom, hogy jó, akkor nem leszek semmilyen. És eldöntöttem, hogy jót akarok csinálni, mert kaptam egy lehetőséget, és egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy rossz legyek. És elkezdtem improvizálni, beleszóltam és próbáltam úgy elmondani dolgokat, hogy az ne szálljon le a vászonról, és ne bántsa a nézők fülét. Valahogy elevickéltem, és próbáltam összhangot teremteni a szerepben. Egyszerűen nem volt más választási lehetőségem.

Az Édes Hús kritikáját lásd a Visszhang rovatban!

Neked ajánljuk