"Ez volt a sorsunk" - Rácz Zoltán - Amadinda

  • Teimer Gábor
  • 2009.04.09 00:00

Film

Az idei Tavaszi Fesztiválon ünnepelte fennállásának 25 éves jubileumát az Amadinda együttes. A Rácz Zoltán, Váczi Zoltán, Holló Aurél és Bojtos Károly alkotta ütőegyüttes 1984-ben alakult, eddigi fennállásának eredménye a hazai és külföldi elismertség, számos lemez, s egyebek mellett Liszt-, Kossuth- és Bartók Béla-Pásztory Ditta-díj. Mindezek mellett olyan muzsikusokkal dolgozhatott együtt, mint Eötvös Péter, Ligeti György, Kurtág György, John Cage vagy Steve Reich. Rácz Zoltánnal, a formáció vezetőjével beszélgettünk.

Az idei Tavaszi Fesztiválon ünnepelte fennállásának 25 éves jubileumát az Amadinda együttes. A Rácz Zoltán, Váczi Zoltán, Holló Aurél és Bojtos Károly alkotta ütőegyüttes 1984-ben alakult, eddigi fennállásának eredménye a hazai és külföldi elismertség, számos lemez, s egyebek mellett Liszt-, Kossuth- és Bartók Béla-Pásztory Ditta-díj. Mindezek mellett olyan muzsikusokkal dolgozhatott együtt, mint Eötvös Péter, Ligeti György, Kurtág György, John Cage vagy Steve Reich. Rácz Zoltánnal, a formáció vezetőjével beszélgettünk.

*

Magyar Narancs: 25 éve, 1984-ben hívták életre az Amadinda együttest - eddigi nyilatkozataiból számomra úgy tűnik, mintha dacból, tiltakozásképpen született volna.

Rácz Zoltán: Nem gondolom, hogy efféle protest alapállás jegyében alakultunk volna, de az kétségtelen, hogy olyasmire vállalkoztunk, amire mások nem. A 80-as évek közepére az ütőhangszeres irodalom meghatározó kompozíciói kivívták helyüket a XX. század zeneirodalmában, de Magyarországon ezek a művek szinte mind előadatlanok voltak. Ráadásul mindannyian kerestük az ütősök számára kézenfekvőnek tetsző zenekari munka helyett egy számunkra érdekesebb életpálya lehetőségét. Ennek ellenére nem valami ellen irányult az elképzelésünk, hanem éppen valami érdekében! Így van ez még akkor is, ha a kor Magyarországán mindez az ellen-, az underground kultúrához tartozott, s az akkori értelmiségnek egy vonzó, alternatív kultúra benyomását keltette. Nagyon hamar kapcsolatba kerültünk az Új Zenei Stúdióval és a 180-as csoporttal. Így kezdtünk bele aztán egy akkor teljesen irreálisnak tűnő, a hangszerek beszerzését is saját erőből megoldani akaró zenei vállalkozásba. Sokszor nem is értem, miben bíztunk...

MN: Mégis, mintha mindezek ellenére a zenei gagyi s az akkori zenei közgondolkodás ellen is harcot indítottak volna...

RZ: Ebben az értelemben véve mindenképpen! Már akkor tapasztaltuk az 1920-as években keletkezett "filmszakadás" - Bartók, majd később Schönberg és Anton Webern műveinek, s a kortárs zenei kultúra egyéb alkotásai betiltásának - kártékony hatásait. De változatlanul úgy érzem, mi csak azt szerettük volna bizonyítani, hogy lehet ezt itthon is olyan színvonalon művelni, ahogy egyébként kötelesség is.

MN: Miközben célul tűzték ki a kortárs és a klasszikus zene befogadása között látszólag feszülő ellentét feloldását is.

RZ: Ha van olyan általam leírt mondat, amelyre büszke vagyok, akkor az a legelső lemezünk borítóján szerepel, és így szól: valótlanság, hogy a kortárs kultúra és a közönség között szakadék van! Ellenben létezik lustaság és tudatlanság, s elsősorban előadói oldalon, mert meggyőződésem, hogy a közönség oldalán alapvetően minden rendben található! Szakadékról már akkor is leginkább azok beszéltek, akiknek jól kellett volna a kortárs műveket előadniuk, de nem tudták, s emiatt könnyebb volt a közönség állítólagos ellenállása mögé bújni. Ennek egyenes következménye, hogy egy csomó minden nem épült be a közönség tudatába, fülébe - ehhez ugyanis értő előadókra volna szükség.

MN: Hogy érzi, sikerült azért a meglévő távolságot valamelyest csökkenteni, s meghonosítani a minőséget?

RZ: Ketté kell választani a kérdést. Az Amadinda felől nézve egyértelműen igen a válaszom, hiszen a közönség akkor is bejön a koncertjeinkre, ha a programon szereplő műveket vagy szerzőket egyáltalán nem ismeri, feltételezhetően azért, mert az eltelt évek alatt felismerték, hogy mi kizárólag olyan műveket tűzünk műsorra, amelyeket értékesnek érzünk. Ugyanakkor azt látom, hogy a hazai és az európai zenei élet közötti különbség alig-alig csökkent, és nem is valószínű, hogy a közeljövőben számottevően változna a helyzet. Miközben például Hollandiában Messiaen háromfelvonásos, ötórás, Assisi Szent Ferencről írott operáját kilencszer adják elő egy fesztiválon - nem egy évadon! - belül, a mű Magyarországon még soha nem hangzott el! S mitől változna a helyzet, hiszen a zenei nevelést is katasztrofálisan lezüllesztették, ami pedig végtelen ostobaságra utal!

MN: Hogyan tudná akkor meghatározni az Amadinda fő mozgatóerejét? Utóbbi mondatai alapján valamilyen küldetéstudatra tippelnék, amit megerősíteni látszik néhány évvel ezelőtti kifakadása egy kritikus az együttest "hidegfejű kapitalista vállalkozásként" jellemző megjegyzése miatt.

RZ: Hogyne vettem volna zokon azt a mondatot, hiszen ha az illetőnek igaza lenne, akkor ma nem lennének családi koncertjeink - amelyek már évekkel ezelőtt csak jegybevételre szerveződtek -, és nem működne az UMZE sem! A tevékenységünk elég forrásigényes, hiszen a hangszereink többsége nagy értékű instrumentum, ráadásul meg kell oldani a szállítást, a tárolást és a próbák lebonyolítását is. Ezért bérelünk egy 320 nm-es helyiséget, amit az UMZE kamaraegyüttes is használ. Mindehhez folyamatosan biztosítanunk kell az anyagi hátteret, ennek előteremtése nem gyerekjáték, folyamatosan pengeélen egyensúlyozunk - a pénzről tehát érthető módon mindig is gondolkodni kellett. Ennek ellenére nem látom, hol itt a hidegfejű számítás?! A küldetés szót pedig nagyon nem szeretem, olyan elcsépelt lett az utóbbi időben, és egyre gyanúsabb felhangjai vannak. Mondjuk azt, hogy láttuk magunk előtt a megműveletlen területet, volt egy víziónk és a megvalósításhoz elegendő erőnk, így hát benyomultunk a vákuumba. S ha ma ott tartunk, hogy pár héttel ezelőtt a Carnegie Hallban Kurtág-világbemutatót tarthattunk az UMZE-val együtt, akkor azt mondhatom, hogy valami nagyon fontosnak a felépüléséhez járultunk hozzá.

MN: Ami talán a végéhez közeledik. Tavaly 10-11 évet adott magának a visszavonulásig. Nincsenek már nagy célkitűzések az együttes előtt, netán a kilencvenes évek átmeneti korszakához hasonló helyzetbe kerültek?

RZ: A rendszerváltást követően, 1992 és 1996 között éltünk meg egy nehéz időszakot. Akkor nagyon sok, korábban automatizmusként megtapasztalt dolog nem működött tovább, és sok mindent újra kellett gondolnunk. Ennek jele volt az is, hogy a szóban forgó időszak alatt nem is jelentettünk meg lemezt, ebben azonban a felvételekkel kapcsolatos, eredendően távolságtartó magatartásom is közrejátszott. Vitathatónak találtam ugyanis Glenn Gould kijelentését, mely szerint a hangfelvételeké a jövő. Ma pedig már biztos vagyok benne, hogy ez tévedés, mert igenis a koncerteké a jövő. Jelenleg sincs szó krízisről vagy kiüresedésről, egyszerűen a súlypontok kerülnek máshová, mint az elmúlt 25 év során. 1984 óta minden döntési helyzetben az együttes érdekeit és elsőbbségét tartottuk szem előtt, emiatt aztán az élet egyéb területeit elhanyagoltuk. Hirtelen rádöbbentem, hogy jövőre 50 esztendős leszek, sok rendezetlen, félbehagyott dolog vesz körül. Ezeket igyekszem majd rendbe tenni, miközben éltet a vágy, hogy kinyissak olyan könyveket is, amikbe eddig nem volt módom beletekinteni. Célkitűzéseink, tervek és távlatok persze vannak, de időről időre felmerül bennem, vajon az ütőhangszeres kvartett műfaja milyen életkorig művelhető. Nem egy darab előadása atletikus képességeket követel meg, és felötlik a kérdés, hol a határ, amikor már négy, nevetségesen ugráló öregurat látnak a hallgatók maguk előtt a színpadon. Egy biztos, ameddig hasznosat és értelmeset tudunk csinálni, és kíváncsiak ránk, addig dolgozni fogunk, mert van még jó néhány olyan darab, amit szívesen megtanulnánk, előadnánk.

MN: Akkor nyilván számba vették már, mi tekinthető eddigi működésük gyümölcsének?

RZ: Egyrészt létrejött egy négyfős együttesre írott repertoár, szemben a korábbi hat főre méretezettel. A nekünk írott darabokból nem egy világhírű lett: Márta István Babaházi történet című alkotását négy földrészen ismerik és játsszák. Büszke vagyok rá, hogy a világ legjelentősebb kortárs zeneszerzői közül hárman komponáltak nekünk: John Cage 1991-ben, Ligeti György 2000-ben, Steve Reich pedig az Amadinda 25 éves jubileumára ír új művet; ennek idén decemberben lesz az ősbemutatója Budapesten. Minket illetnek e darab kapcsán az európai előadás jogai 2011-ig, s már most meghívtak bennünket a szerző 75. születésnapja alkalmából tartandó londoni koncertre! Három ilyen nagyságrendű szerzővel kevesen dicsekedhetnek a műfajban. Hamarosan megjelenik Cage összes ütőhangszerre írt, általunk lemezre játszott darabja, amit ismét csak egyedülálló értéknek, létezésünk egyik legfontosabb értelmének tartok. A zeneszerzővel való személyes kapcsolatunkból adódóan kortörténeti dokumentumként is kezelhetők a felvételek, s igyekeztünk olyan szellemben rögzíteni az eljátszott darabokat, hogy azok a lehető legközelebb essenek a szerző elképzeléseihez. Mindezen túl felnőtt egy olyan zenészgeneráció, amelynek tagjaira bizonyosan hatással voltunk. Meggyőződésem, hogy egy sikeres formáció húzza maga után a következő nemzedéket, ezért ők már egészen más rálátással rendelkezhetnek a szakmáról, mint annak idején mi.

MN: A mérlegnek részét képezik a negatívumok is.

RZ: Én elég régen eldöntöttem, hogy nem állok be az élet nehézségeit megéneklő kórusba, mert nem a gondjainkról akarunk a világnak beszélni, hanem a zenéről. Minden közlendőnk felkerül a lemezekre vagy elhangzik a koncertjeinken. Időnként persze kaptunk negatív kommentárokat, értek minket apróbb támadások, ezeken néha meghökkentünk, aztán igyekeztünk mielőbb napirendre térni felettük. Én magam sem tartom ezeket számon, most nagyon kellene gondolkodnom, hogy komoly támadást fel tudjak idézni önnek.

MN: Ha visszatekint az eltelt időszakra, hogy érzi: helyesen döntött annak idején, hogy eredeti tervével ellentétben itthon maradt, és nem külföldön indította el karrierjét?

RZ: Minden nehézség ellenére azt érzem, hogy ami velünk történt, az sorsszerű volt, és csak így történhetett. Abban is biztos vagyok, hogy bizonyos munkáinkhoz több támogatást kaptunk Magyarországon, mint bárhol máshol kaphattunk volna. Hadd mondjak egy példát: a Cage-összkiadást szívesen felvette volna velünk a svéd BIS kiadó is, mégis a Hungaroton mellett döntöttünk. Azt éreztem, hogy kint kaptunk volna pár nap stúdiót és néhány napot montírozásra, ami minőségi munkához nem elegendő. Ezzel szemben a Hungarotontól maximális támogatásra számíthattunk, s úgy dolgoztunk, ahogy nekünk és a daraboknak a legmegfelelőbb volt. Ragaszkodásunkat, erőfeszítéseinket díjakkal ismerte el az ország és a szakma. 'szintén szólva nem tudom elképzelni, hogy mindezt meg tudtuk volna valósítani Svájcban vagy Angliában. Itthon ugyanis, bár egyre csökkenő mértékben, még jelen van az a szellemi erő, ami bizonyos feltételek megléte esetén képes hegyeket megmozgatni egy cél érdekében. Ez volt a sorsunk, és semmiért nem cserélném el a velünk történteket.

Neked ajánljuk