Film

Texas hercege

Film

Két pasi megy az úton, csíkokat húznak, az egyiket buta romkomokból ismerjük, a másikat majdnem sehonnan: mindenesetre a tájból, a munka jellegéből és a szereplőkből is süt a jellegtelenség.

Akár Godot-ra is várhatnának. Nincs cselekmény, se fordulatok, se high-tech akciórengeteg. Van egy 1988-ban tűzvész sújtotta erdőség: pusztulás, romjaiból újraéledni próbáló táj és emberek. Alvin (Paul Rudd) és Lance (Emile Hirsh) sárga csíkokat fest az útra. Lehetne játszani a metaforizációval, amit az út kijelölése és a filozofikus drámaiság magában rejt, de ez talán túl didaktikus volna. Marad a két tökéletesen ellentmondó személyiség: Alvin, aki élvezi a magányt, a civilizáció távoliságát; aki bölcs, nyugalmasan merengő emberként próbálja meggyőzni társát saját értékeiről. Lance persze megrekedt kamasz, aki vadul üvöltetné a kazettás magnót, inna, bulizna és nőket döntene meg, helyette viszont itt kell remetefilozofálgatnia a nővére pasijával. Nincs mit tenni, mint szépen, észrevétlenül e jellegtelenség közepette egyszer csak észrevenni, hogy a két szemlélet csendesen, egymást továbbvivő módon közeledik. Pedig nem történt semmi különös, csak az élet - és a táj. Hosszú és nyugodt snittek a hamutól eldurvult erdőségben, leégett házak romjai. Talán a film legkiemelkedőbb pontja az, amikor a végül misztikussá emelt idős hölgy saját életének hamuvá égett romjai közt kutat. Szinte dokumentumfilmi jelenet, olyan érzésünk van, mintha végiguntuk volna az egész filmet. De mégis nyomot hagy.

Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.