A Wagner-operaértelmezést a II. világháború utáni évtizedekben a Wieland Wagner rendezései által fémjelzett periódus juttatta el a megvilágosodás állapotába, tudatosítva, hogy e művek színpadra állításakor a realisztikus kor- és környezetábrázolás a drámai lényeg érvényesülése ellen hat. Wagner a maga korában radikálisan modern szerző volt, s az effajta alkotók művészetének alapvonása, hogy modernségük „nem múlik el”: a jó Wagner-előadások ma is képesek arra, hogy megéreztessenek valamit az újat mondásnak abból az erejéből, amely A Nibelung-tetralógiát vagy a Trisztánt annak idején jellemezte. Régóta világos, hogy a valósághű vagy éppen historizáló szcenikai megoldásokat ez a jelképekkel terhes művészet ledobja magáról: kivétel csak A nürnbergi mesterdalnokok, amely a realista színház keretei között is képes érvényesen szólni hozzánk.
Wagner dédunokája, Katharina Wagner a Bayreuthi Ünnepi Játékokon rendezte meg tavaly a 19. század kulcsművét, az „ősmodern” Trisztán és Izoldát. Akik tevékenységét a Regietheater irányzatába sorolható kezdet alapján tartották számon (lásd a budapesti Lohengrint), most meglepődnek az analitikus értelmezés láttán. A koncepció nem aktualizál, nem ironizál, s nem is értelmez át; a lélektani dráma alkalmas terét találja meg az I. felvonás időtlenül geometrikus lépcsőrendszerének „függőleges labirintusában”. Vállalja a gondolatok elvontságát, a legtöbbet az énekesekre és a zenére bízva. A címszereplő páros, a Budapesti Wagner-napokon is otthonos Stephen Gould és Evelyn Herlitzius: ma a legjobbak. Tökéletes vokalitás, komplex lélekábrázolás, a feszültség izzása, expresszivitás, súly és erő a gesztusokban. Christian Thielemann, korunk vezető Wagner-dirigense hatalmas felhajtóerejű előadást vezényel, sötét színekkel és rendkívül sűrű tónussal. A rendezés néhány erőltetett mozzanata ellenére a bayreuthi Trisztán színpadi és zenei értelemben egyaránt érvényes produkció.
Deutsche Grammophon, 2016
