Nathalie ötvenes, amikor összeomlik az élete. A férje otthagyja egy fiatalabbért, s az anyja is meghal. Magára marad, de rájön, hogy az élet nem ért véget, az apró örömök (s egy unoka) értelmet adnak napjainak.
Ha ez a végtelenül banális történet egy lestrapált bérszámfejtővel esnék meg, akkor ember nincs, aki öt percnél többet volna képes elviselni látványából. Ám ha a hősnő, annak férje, összes barátjuk, ismerősük filozófiát tanult, tanít, ír vagy olvas, publikál és kiad, akkor a produktum bízvást számíthat a fesztiválzsűrik, jelen esetben a berlini elismerésére. Ha a férj nem a hátrahagyott hifitoronyért megy haza, hanem a Schopenhauer-kötetet keresi az exén, akkor a néző hajlamos többletjelentést keresni a szanaszét ágazó, minden dinamikát nélkülöző történetben, a köznapi tevés-vevést hosszasan részletező elbeszélésmódban, s a mindezt körítő, minden fellengzőssége ellenére is lapos és felszínes szófosásban. Remek filmek képesek a mindennapok problémáit, a közömbösen eltelő idő s élet filozófiai mélységét megragadni. Itt ellenkezőleg: a filozófia (persze, csak az a filozófia, amit a film szereplői produkálnak) mutatkozik értelmetlen pótcselekvésnek, unatkozó kispolgárok (ezek közé tartoznak a minduntalan forradalomról, a társadalom megváltoztatásának felelősségéről papoló hangoskodók is) köldöknézésének. De még ehhez is kell Isabelle Huppert jelenléte. Aki igazán nagy színésznő. Végig elhisszük neki, hogy lesz majd valamilyen katartikus fordulat, valami bulváron túlmutató felismerés. Meg kellett volna írni neki.
Forgalmazza a Vertigo Média
