Élő legenda. Kétszáz film, egy Oscar-díj (Marty, 1956), öt feleség, két műtérd. A napokban tölti be 90. életévét. Az utolsó nagy bölények, szerethető ripacsok egyike - temperamentuma, nagy dumája, érdes hangja, élénk taglejtése, minden grimasza ma is magával ragadó. Olyan klasszikusokban játszott, mint a Most és mindörökké, A piszkos tizenkettő, A vad banda, a Gattaca, a Menekülés New Yorkból, a Konvoj, A Názáreti Jézus, A Poszeidon-katasztrófa - és sorolhatnánk reggelig... A Torinói Filmfesztiválon találkoztunk vele.
*
Magyar Narancs: Kibírt egy hosszú transzatlanti repülőutat, este megjelent az új Eastwood-film, a Flags of Our Fathers díszvetítésén, éjfélkor még a partira is elment. Hogyan bírja ezt az iramot?
Ernest Borgnine: Jók a génjeim. Tudja, az olasz származás teszi. Igyekszem fiatalosan gondolkodni. Ha valamire elszánom magam, nem sokat teketóriázom. Persze nem megy minden olyan gyorsan, mint valaha.
MN: Színészi pályafutása előtt az amerikai haditengerészetnél húzott le tíz évet. Merített belőle?
EB: A színész pusztán abból rengeteget merít, hogy leül egy parkban és slussz! Már hogy az istennyilába ne építkeztem volna a katonáskodás tapasztalataiból? A Most és mindörökkében Fatso Judson alakját arról a pasasról mintáztam, aki velem egy hajón szolgált. Neki is nyájas mosolya volt. Ha a szivar lefelé állt a szájában, minden rendben volt. De ha felfelé, akkor nem ártott vigyázni magadra. Mert olyankor gyilkos hangulatában volt. Ölni tudott a mosolyával!
MN: Szolgált a világháborúban?
EB: Igen, méghozzá négy évig. 1935-ben szegődtem el a haditengerészethez. Alig három hónapja voltam állományon kívül, amikor 1941-ben visszahívtak, mert elkezdődött a háború. Nehezen lehetett haditengerészetnek hívni azt, amilyen állapotban voltunk. Összvissz három hajó őrizte az Atlanti-óceán teljes partszakaszát. Nem is hajók voltak azok, hanem jachtok! Csak átalakították őket hadi célokra. Nem mertük használni rajtuk a nagy rakétaágyúinkat, mert féltünk, hogy a lövés okozta detonáció felhasítja a fedélzet gyenge deszkapadlóját. Egyik nap ellenséges tengeralattjáró jött a közelünkbe. Elkezdtünk lövöldözni, mint a bolondóra, de nem hallottunk semmit. "Uramisten, mit csesztem el?" Visszatértünk a kikötőbe. "Adjatok egy reszelőt!" Kipakoltuk a lövedékeket, és megkapartam az egyiket az oldalán. Mi volt a festék alatt belevésve? Hogy 1917-es gyártmány! A saját kedvük szerint sültek el, nem amikor mi akartuk. Az első világháborúból maradt munícióval mentünk háborúzni 1941-ben!
MN: Hitelesnek találja Clint Eastwood új háborús filmjét?
EB: Mi az, hogy! És ez azért is fontos, mert az amerikaiaknak szinte fogalmuk sincs róla, milyen támadás alatt álló országban élni. Omlott már le ikertornyunk, de bombákkal még nem szórtak meg minket. Nem tudjuk, milyen hallani, hogy a szomszéd utcában becsapódik egy. Csak a médiából tudjuk, milyen ez. Amikor A piszkos tizenkettőt forgattuk, a producerek arra kérték kitűnő cimborámat, Robert Aldrich rendezőt, hogy vágja ki belőle a bombázást. Nemet mondott. "E nélkül nem értik meg a nézők, micsoda pokol a háború!" "Igen, de senki nem tudja elviselni a látványt!" - okoskodtak erre. "Az elég nagy baj" - vonta meg a vállát Bob. Szégyen, hogy Olaszországban kell a retrospektívjére elmennem, és nem a hazájában. Pedig milyen nagy rendező volt! Oscart sem kapott.
MN: 1956-ban senki sem gondolta, hogy ön viszi haza az Oscar-díjat a Marty szégyenlős henteséért.
EB: Vidáman üldögéltem a zsöllyében, láttam, ahogy Grace Kelly felolvassa a győztes nevét. Vigyorogtam, tapsoltam, és arra gondoltam: "Hű, az anyját, de jó dolga lehet most annak, aki nyert!" Körülnéztem. Láttam Burt Lancaster kínos mosolyát. "De kár, hogy ilyen remek fickók veszítenek!" (Spencer Tracy, Frank Sinatra, James Cagney, és az akkor már halott James Dean voltak a kategória további jelöltjei azon az estén - K. L.) Aztán a feleségem oldalba bökött: "Hé, te győztél!!!" Mi van? Egy vadonatúj kocsiban fogadtam Jerry Lewisszal, hogy nem fogok nyerni. Végül elengedte a tartozást. Évekkel később Monacóban jártam Grace Kellynél. "Megvan még az a szobrocska, amit adtam magának?", kérdezte. A legjobb dolog az egészben, hogy azon a néhány könyvvizsgálón kívül, akik a szavazatokat számlálják, tényleg senki még csak nem is sejti, ki fog nyerni. Én vagyok az élő példa erre!
MN: A szeptember 11-i események emlékének szentelt rövidfilm-összeállításban sokak szerint Sean Penn epizódja volt a legemlékezetesebb. Idős, egyedül maradt özvegyembert ad benne.
EB: A dolog úgy kezdődött, hogy Denzel Washington elhappolta az Oscart Sean Penn elől, pedig ő a Nevem Sam című filmben szerintem bámulatra méltót játszott. Írtam hát azonmód egy levelet neki, hogy fel a fejjel, hapsikám, eljön a te időd is, ne izgulj! Éppen azon törte a fejét, honnan a csudából szerváljon egy öreg szivart a kisfilmjébe. Kapóra jött neki a levelem. "Uramatyám, Ernie Borgnine? Hát ő az!" Felhívott, és átjött hozzám. Percekig szorongatta az Oscar-díjamat. Tetszett neki! Aztán megkérdezte, lenne-e kedvem elolvasni a kis irományát. "Még hogy elolvasni, apukám? Mikor forgatunk? Remélem, már holnap!" Egy hét múlva tényleg filmeztünk is. Sean Penn valóságos zseni! Imádtam vele dolgozni! Kár, hogy röpke három nap alatt végeztünk a melóval. Amerikában azóta se forgalmazták a filmet. A pénzemberek úgy érezték, nem lenne rá közönség. De örülök, hogy legalább Európa-szerte láthatták a nézők.
MN: Nyolcvanévesen vett egy kisbuszt, és végigutazta Amerikát. Tisztára, mint egy hardcore road-movie... Mit látott?
EB: Amerikát magát. Bárcsak Európát is bejárhattam volna így. De most már túl öreg vagyok hozzá. Ha kilépünk a nagyvárosokból, a kis településeken teljesen más embereket látunk. Tüneményes figurákat! Akik még mindig azt hiszik, hogy a dolgok vagy feketék, vagy fehérek. Csodás érezni Amerikának ezt a romlatlan részét. Az ország veleje! Talán nem kellene ilyet mondanom, de egy időben nagyra becsültem a politikusokat, mára azonban teljesen elvesztettem a hitem bennük! Szerény becslésem szerint semmit sem értek el abból, amire felesküdtek. A saját maguk érdekeit szolgálják, és nem tesznek semmit az országért. És ki szívja meg ezt? A kisember. Aki az utam során odajön hozzám, és panaszkodik, hogy nem tudja megvenni a gyógyszereit a nyugdíjából. Tudta, hogy ha valaki bekerül a szenátusba, és két évig ott dolgozik, utána élete végéig a legjobb kórházi ellátásban és tizenötezer dolláros havi fizetésben részesül?! Õk nem ugyanabba az egészségbiztosítási rendszerbe tartoznak, mint mi!
MN: Hogyan ünnepli a 90. születésnapját?
EB: Tudja, amikor a nyolcvanadikat ünnepeltem, az asszony rendezett egy nagy partit. Az összes színészt meghívta, aki még élt és mozgott. Még a sorozótisztek is eljöttek a Navy Blue Angelsből, amelynek nyugállományú tagja vagyok. Kemény nyolcvanhatezer dolláromba került a hacacáré! Úgyhogy ezt most otthon, nyugiban fogom ünnepelni.
MN: Manapság is évente három filmet forgat, és a Spongyabob epizódjait szinkronizálja.
EB: Jól megvagyok, lekopogom. Néha lemerül az elem a hallókészülékemben, mint például most, de azért láthatja, igyekszem, fülelek rendesen! Csodás életem volt, és mi többet kérhetne az ember, mint hogy ilyen jól boldoguljon egy olyan szakmában, amiről eleinte halvány gőze sem volt. Annak idején a Martyért megkaptam a Brit Filmakadémia díját is. De nem voltam jelen. Nemrég a feleségem Angliában járt, és megkérdezte, lenne-e kedvük az angoloknak hozzám a díjkiosztójukon? Első kérdésük az volt: "Tud még összefüggően beszélni?" Szóval meghívtak, és az egész nézőközönség állva ünnepelt. Később megtudtam, ez volt az első alkalom az Akadémia történetében, hogy a rezervált angolok egy emberként pattantak fel a helyükről.
MN: Ne szépítsük, élő legenda lett. Techno-slágert címeztek önhöz, még a Simpson család egyik epizódjába is belerajzolták '93-ban.
EB: Újabban gyakran hívnak ikonnak. Az mit jelent? Nem tudom, mit kezdjek az ilyesmivel. Ami engem illet, továbbra is egy keményen melózó fickónak tartom magam. Szeretnék a jövőben is dolgozni, mert úgy érzem, szorult még belém elég mondanivaló, ami kifejezésre vár. Néhány hete a Universal stúdiónál rám gondoltak egy szereppel, de a nagyokosok leszavazták az ötletet, mondván, hogy túl öreg vagyok. Bette Davis egykor hirdetést adott fel a Variety szaklapban: "Két Oscart nyertem. Munkát keresek." Bejött neki. Lehet, hogy nekem is ezt kéne? Senki ne kapjon olyan forgatókönyveket, mint én manapság! Rémesek!
