A koszos, zajos, szegény mexikói

Alejandro González Iñárritu filmrendező

Film

A Korcs szerelmek, a 21 gramm mexikói rendezőjének új drámája, a tavaly Cannes-ban (beszélgetésünk helyszínén) felfedezett, Golden Globe-nyertes és Oscar-esélyes Bábel csütörtökön startol a hazai vetítőtermekben.

Magyar Narancs: Minek a Bábele? A nyelveké, a nemzetiségeké, a kommunikációé?

Alejandro González Iñárritu: Egybe akartam szedni mindazt, amitől a mai globalizált világ szenved. Mint a zsonglőr, aki négy nyelvvel, kultúrával, országgal és a valóság négy megélési szintjével labdázik. Mint egy szimultán játékos, aki egy időben, de több térben, több síkon igyekszik láttatni a történéseket.

MN: Milyen sebezhető pontokról beszél?

AGI: Minden szereplő az érzelmi kommunikáció hiányától szenved. Így vagy úgy, de izolálódik. Szándéka ellenére elszigetelt helyzetbe kerül, amelyben értetlenséggel, intoleranciával szembesül. Lényegét tekintve ez a "lokális" magány a belső magány tükröződése. Elsősorban a szeretet, az érintés hiányából fakadó testi-lelki fájdalomé. Ez az emberiség igazi tragédiája.

MN: Miért éppen Marokkóban, Japánban, Mexikóban, az Egyesült Államokban játszódik a film?

AGI: A saját utazásaim mentén haladtam. Magam is határátlépő vagyok, mint a Bábel szereplői, a Korcs szerelmek amerikai sikere előtt Mexico Cityben kiépítettem egy viszonylag rendezett egzisztenciát. Mielőtt filmezni kezdtem, rádióműsorokat csináltam, majd reklámproducer és -rendező lettem. A végcélom a játékfilmrendezés volt. Meghatározó kamaszkori élmény köt a marokkói sivataghoz, ahová száz dollárral a zsebemben hátizsákos turistaként vetődtem a haverjaimmal. Mintegy kontrasztként fedeztem fel később a japán civilizációt, Tokió mértani pontossággal és szigorral felépített futurista esztétikáját. A látásmódom mindvégig egy mexikói emberé, aki számos előítélettel találkozott az amerikai társadalomban. Koszos, zajos, szegény népségnek tartanak minket mindmáig.

MN: A filmjében minden mindennel összefügg.

AGI: Nem az az érdekes ugyanis, hogy mennyiben különbözünk egymástól, hanem sokkal inkább az, hogy mennyiben hasonlítunk. Hisz a lelkünk közös. Az a szép a létezésben, hogy lehetnek különbözőek a kulturális gyökereink, a szokásaink, a világlátásunk, de a szellemi felépítésünk azonos.

MN: Mire gondol?

AGI: Az emberi lét lényegére, ahol a szavak elvesztik a jelentésüket. A kakofónia mögötti csendre, amelyben nekem is és neked is ugyanazt jelentik a természet formái, a fantázia és az álmok világa.

MN: A szenvedés és a fájdalom szinte a kulcsszavai.

AGI: A szeretet hiánya a legfájdalmasabb emberi tapasztalás. Mindennél jobban összeköt minket. Bármi, amit teszünk vagy nem teszünk, ebből fakad. És ez okozza a legnagyobb szenvedéseket kicsiben és nagyban is.

MN: Olyan nehéz szeretni?

AGI: Nagyon féltjük magunkat. Azt hisszük, hogy ami kívül van rajtunk, az fenyegető. Csak azzal szeretünk azonosságot vállalni, amiben felismerjük magunkat. A többit hajlamosak vagyunk kizárni, ellenségként kezelni.

MN: Amióta bekerült az amerikai filmiparba, könnyebb összehozni egy produkciót?

AGI: Nem lehet okom panaszra. A 21 gramm világsikere óta teljes függetlenségben és szabadságban dolgozom. Szerencsésnek mondhatom magam.

MN: Azért voltak nem várt nehézségei a Bábel készítésekor?

AGI: Leginkább a színészvezetés terén, hiszen szerepelnek benne sztárok, Brad Pitt, Cate Blanchett, amatőr színészek, süketek, vakok, olyan emberek, akik azelőtt soha nem találkoztak kamerával. Ráadásul három nyelvet, az angolt, a japánt, az arabot kellett koordinálni. Sokszor több hónap eltolódással kellett jeleneteket felvenni. Egyszóval nagy kaland volt. Természetemnél fogva eléggé frusztrált vagyok, de hiszem, hogy filmkészítés közben jobb emberré válhatok. Amikor ugyanis nem a saját kis ügyeim foglalkoztatnak, megfeledkezem magamról.

MN: Amolyan terápiának tartja a filmkészítést?

AGI: Mindenképpen elrugaszkodási pontnak a valóság börtönéből. Bármennyire naivitásnak is tűnik, de az alkotás óriási lehetőség önnön emberi mivoltunk kiteljesítésére.

MN: Kiteljesedett embernek vallja magát?

AGI: A pillanatok töredékére sikerül megtalálnom a kiteljesedést. Nincs mivel büszkélkednem. A legtöbb, amit tehetek, hogy szerényen fogadom a filmjeimet értő közönség véleményét, és arra törekszem, hogy minél teljesebb elfogadást tanúsítsak az emberek felé.

Szentgyörgyi Rita

Bábel

Az ószövetségi genezistörténet esti mese Inárritu sötét drámájához képest. A nyelvek ugyan szétszóródtak, de a bicskanyitogató emberi önteltség és az ezt tápláló ostobaság - épp, mint a marokkói kősivatagban élők körülményei - semmit sem változtak az eltelt évezredek alatt. A mexikói direktor a következő nagyot ütő gondolatokat akarja megosztani velünk.

1. Bábel tornyai ma is állnak.

2. Belső elszigeteltségünk és bárminő idegenség között feszültségek gerjednek.

3. Mindezek bemutatása akkor a leghatásosabb, ha a globalizálódott világban olyan helyre megyünk forgatni, ahol a kultúrák különbözősége nagy eséllyel hordoz magában tragédiákat (arab országok; Mexikó-USA határ).

4. Ahogy gyakorlatilag minden bankjegyen kimutatható a kokain, az embereket is indirekte köti össze valami spirituális pókháló. S ebben a mátrixban cselekvési szabadságunk nagyjából megfelel egy marionettbábuénak.

A Bábel nem az első és vélhetően nem is az utolsó film, amely kísérletet tesz mondott pókháló kibogozására (felgombolyítására?). Politikai mondanivalója sem teszi különösebben egyedivé: Amerika globális terrorizmustól való paranoid félelmét mutatja.

Bánky Bea

A Budapest Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.