Magyar Narancs: Minek a Bábele? A nyelveké, a nemzetiségeké, a kommunikációé?
Alejandro González Iñárritu: Egybe akartam szedni mindazt, amitől a mai globalizált világ szenved. Mint a zsonglőr, aki négy nyelvvel, kultúrával, országgal és a valóság négy megélési szintjével labdázik. Mint egy szimultán játékos, aki egy időben, de több térben, több síkon igyekszik láttatni a történéseket.
MN: Milyen sebezhető pontokról beszél?
AGI: Minden szereplő az érzelmi kommunikáció hiányától szenved. Így vagy úgy, de izolálódik. Szándéka ellenére elszigetelt helyzetbe kerül, amelyben értetlenséggel, intoleranciával szembesül. Lényegét tekintve ez a "lokális" magány a belső magány tükröződése. Elsősorban a szeretet, az érintés hiányából fakadó testi-lelki fájdalomé. Ez az emberiség igazi tragédiája.
MN: Miért éppen Marokkóban, Japánban, Mexikóban, az Egyesült Államokban játszódik a film?
AGI: A saját utazásaim mentén haladtam. Magam is határátlépő vagyok, mint a Bábel szereplői, a Korcs szerelmek amerikai sikere előtt Mexico Cityben kiépítettem egy viszonylag rendezett egzisztenciát. Mielőtt filmezni kezdtem, rádióműsorokat csináltam, majd reklámproducer és -rendező lettem. A végcélom a játékfilmrendezés volt. Meghatározó kamaszkori élmény köt a marokkói sivataghoz, ahová száz dollárral a zsebemben hátizsákos turistaként vetődtem a haverjaimmal. Mintegy kontrasztként fedeztem fel később a japán civilizációt, Tokió mértani pontossággal és szigorral felépített futurista esztétikáját. A látásmódom mindvégig egy mexikói emberé, aki számos előítélettel találkozott az amerikai társadalomban. Koszos, zajos, szegény népségnek tartanak minket mindmáig.
MN: A filmjében minden mindennel összefügg.
AGI: Nem az az érdekes ugyanis, hogy mennyiben különbözünk egymástól, hanem sokkal inkább az, hogy mennyiben hasonlítunk. Hisz a lelkünk közös. Az a szép a létezésben, hogy lehetnek különbözőek a kulturális gyökereink, a szokásaink, a világlátásunk, de a szellemi felépítésünk azonos.
MN: Mire gondol?
AGI: Az emberi lét lényegére, ahol a szavak elvesztik a jelentésüket. A kakofónia mögötti csendre, amelyben nekem is és neked is ugyanazt jelentik a természet formái, a fantázia és az álmok világa.
MN: A szenvedés és a fájdalom szinte a kulcsszavai.
AGI: A szeretet hiánya a legfájdalmasabb emberi tapasztalás. Mindennél jobban összeköt minket. Bármi, amit teszünk vagy nem teszünk, ebből fakad. És ez okozza a legnagyobb szenvedéseket kicsiben és nagyban is.
MN: Olyan nehéz szeretni?
AGI: Nagyon féltjük magunkat. Azt hisszük, hogy ami kívül van rajtunk, az fenyegető. Csak azzal szeretünk azonosságot vállalni, amiben felismerjük magunkat. A többit hajlamosak vagyunk kizárni, ellenségként kezelni.
MN: Amióta bekerült az amerikai filmiparba, könnyebb összehozni egy produkciót?
AGI: Nem lehet okom panaszra. A 21 gramm világsikere óta teljes függetlenségben és szabadságban dolgozom. Szerencsésnek mondhatom magam.
MN: Azért voltak nem várt nehézségei a Bábel készítésekor?
AGI: Leginkább a színészvezetés terén, hiszen szerepelnek benne sztárok, Brad Pitt, Cate Blanchett, amatőr színészek, süketek, vakok, olyan emberek, akik azelőtt soha nem találkoztak kamerával. Ráadásul három nyelvet, az angolt, a japánt, az arabot kellett koordinálni. Sokszor több hónap eltolódással kellett jeleneteket felvenni. Egyszóval nagy kaland volt. Természetemnél fogva eléggé frusztrált vagyok, de hiszem, hogy filmkészítés közben jobb emberré válhatok. Amikor ugyanis nem a saját kis ügyeim foglalkoztatnak, megfeledkezem magamról.
MN: Amolyan terápiának tartja a filmkészítést?
AGI: Mindenképpen elrugaszkodási pontnak a valóság börtönéből. Bármennyire naivitásnak is tűnik, de az alkotás óriási lehetőség önnön emberi mivoltunk kiteljesítésére.
MN: Kiteljesedett embernek vallja magát?
AGI: A pillanatok töredékére sikerül megtalálnom a kiteljesedést. Nincs mivel büszkélkednem. A legtöbb, amit tehetek, hogy szerényen fogadom a filmjeimet értő közönség véleményét, és arra törekszem, hogy minél teljesebb elfogadást tanúsítsak az emberek felé.
Szentgyörgyi Rita
BábelAz ószövetségi genezistörténet esti mese Inárritu sötét drámájához képest. A nyelvek ugyan szétszóródtak, de a bicskanyitogató emberi önteltség és az ezt tápláló ostobaság - épp, mint a marokkói kősivatagban élők körülményei - semmit sem változtak az eltelt évezredek alatt. A mexikói direktor a következő nagyot ütő gondolatokat akarja megosztani velünk. 1. Bábel tornyai ma is állnak. 2. Belső elszigeteltségünk és bárminő idegenség között feszültségek gerjednek. 3. Mindezek bemutatása akkor a leghatásosabb, ha a globalizálódott világban olyan helyre megyünk forgatni, ahol a kultúrák különbözősége nagy eséllyel hordoz magában tragédiákat (arab országok; Mexikó-USA határ). 4. Ahogy gyakorlatilag minden bankjegyen kimutatható a kokain, az embereket is indirekte köti össze valami spirituális pókháló. S ebben a mátrixban cselekvési szabadságunk nagyjából megfelel egy marionettbábuénak. A Bábel nem az első és vélhetően nem is az utolsó film, amely kísérletet tesz mondott pókháló kibogozására (felgombolyítására?). Politikai mondanivalója sem teszi különösebben egyedivé: Amerika globális terrorizmustól való paranoid félelmét mutatja. Bánky Bea A Budapest Film bemutatója |
