Magyar Narancs: Honnan jött az ötlet?
Haraszty István: Egyéni kiállítást most nem nagyon szerettem volna, mert akkor illik valami újat is mutatni. Eljött viszont hozzám Kovács Gábor (a galéria tulajdonosa - a szerk.), hogy nincs-e kedvem egy olyan kiállításhoz, ahol a különböző múzeumokból, magángyűjtőktől összeszedett munkáimat a földszinten, a gyűjteményemet pedig az első-második emeleten mutatnák be. Nagyon örültem, mert még a legtitkosabb álmaimban sem képzeltem, hogy egyszer ezt a rengeteg műtárgyat valahol ki lehet - nem válogatva, hanem együtt - állítani. Be lett hát ömlesztve 530 műtárgy, és ezeket Fertőszegi Péter a feleségem segítségével pillanatokon belül elrendezte három szintre. Profi módon minden a falra került - kivéve pár munkámat, de most nem is ez volt a lényeg.
MN: Ez a hatalmas anyag, a majd kétszáz művész munkái mind elférnek a lakásában?
HI: Minden egyes szobor, minden kép ki van állítva, minden fönn van a falon. Picike kis hézagokkal, meg a legjobb helykihasználással. Kicsit zsufi van, de mi szeretjük.
MN: Nagyon személyes és barátságos gyűjtemény. Mi ennek az oka?
HI: Csak olyan művészek szerepelnek benne, akikkel az életben személyes kapcsolatom is volt. A Szürenon kiállítás (a progresszív fiatal alkotók egyik első jelentkezése 1969-ben - D. K.) után sok jelentős művésszel ismerkedtem meg, akik - Jakovits József, Barta Lali és még sokan - nagy szeretettel fogadták a közeledésemet. Azt szerettem volna, hogy amikor elválunk egy jó kis beszélgetés, együttlét után, akkor is maradjon belőlük valami. Hogy ha hazajövök, itt is mindig tudjak velük találkozni, hogy a közelemben mindig legyen egy-egy kis jel, egy színfolt, egy forma, ami hozzájuk és persze a kapcsolatunkhoz tartozik. Nagyon szerencsés voltam ebből a szempontból, mert az elsők között volt Korniss Dezső, Csiky Tibor, Keserü Ilona, Pauer Gyula, Vilt Tibor és Schaár Erzsi - szinte szeretetből adták a munkáikat. Akkor nem nagyon tudtam viszonozni, mert még nem csináltam kisebb, finomabb mobilokat, csak nagy dolgokat. A hetvenes évek végére - akkor még csak egy kis szoba-konyhás részünk volt ebben a házban - már minden hely foglalt volt. Ezzel a gyűjtés le is állt. Csak a kilencvenes években kezdtük újra, amikor egy német ösztöndíj után hazakerültünk, és miénk lett az egész ház, benne a nagy falfelületekkel. Akkorra viszont már megvolt a "lista" az emberekről, akikkel fontos kapcsolatom volt, és elkezdtünk cserélgetni egymással: adtam egy szobrot, tőlük meg kaptam egy képet.
MN: Vásárol is. Hol és milyen szempontok alapján?
HI: Részt veszek jótékonysági akciókon (Szalmaszál, Tiszta Szívvel Alapítvány), ahová nemcsak én, hanem a barátaim is beadnak műveket. Nem a pénz miatt, hanem mert ez egy lehetőség, hogy az elmulasztott helyzeteket jóvátegyük - mert az aluljáróban fázott a kezünk, és nem nyúltunk be a zsebünkbe, hogy előkaparjunk két-háromszáz forintot. Most ez sokszorosan legyen az alapítványé. Az elárverezett művek árából egy kisebb összeget a művész is visszakap - ezt szinte azonnal visszaforgatjuk, megvesszük a nekünk kedves, még kapható műveket, legtöbbször zsebből is pótolva az összeget. Amikor személyesen nem ismerem a művészt, de a mű már megtalálta a helyét a gyűjteményben, akkor elhívom, hogy nézze meg "gyermeke" új otthonát. Sok új barátság született így.
MN: Gyűjteménye megkerülhetetlen az utóbbi harminc-negyven év művészetének összegző bemutatásakor.
HI: Igen, sokszor van, hogy egy mű többet van kiállítva külföldön vagy hazai kiállításon, mint itthon. Erdély Miklóstól az egyik főművét (Az Ész szeme, 1973) kaptam meg. Ennek egyetlen feltétele volt. Azt mondta, Édeske, csináld meg, legyen egy kis doboza, és világítson hátulról, ahogy azt én annak idején elképzeltem. De itt van például Szentjóby Tamás Új mértékegysége is. (60 cm hosszú ólombot 1965-ből - D. K.).
MN: Az ön műveire is jellemző egyfajta ironikus társadalomkritikai attitűd. A kiállításon látható a Madárkalitka (1971) - amelynek érzékelője csak akkor nyitja ki a rácsot, ha a madárka a hintán ül, ezért soha ki nem repülhet belőle -, az Acélmosoly (1972) - egy pénz helyett sátáni kacajjal fizető kicsiny páncélszekrény -, a Távvezérelt bilincs (1975) vagy az Egyéni tudatbefolyásoló (1975). Ezeknek a műveknek a többsége a látogató aktivitására épül. Az 1972-es Energiaátalakító egységet hosszan pumpáltam, de mégsem működött. Miről maradtam le?
HI: A múzeumi pumpa ki volt purcanva. Vittünk egy újat, de a sok gyerek annyira szereti, hogy ugrál rajta, ezért aztán hamar tönkremegy. A pumpálás, a befektetett energia, a folyamatos munka eredményeként az üvegben buborék keletkezik. Meg lehet ezt nagyon egyszerűen oldani, de én egy bonyolult rendszert csináltam, hogy megmutassam a KGST működését. Emberek dolgoznak, fizetést kapnak, ide-oda járnak, és a végén a sok energia egy csomó buborékká válik. Amikor elkészítettem, Energiaátalakító egység lett a címe, az igazit - KGST - csak a barátok meg a múzeumi dolgozók tudták. Volt egy testvére, a Kis KGST. Egy doboz, amit ha felnyitottak, elindult benne két gép. Az egyik egy szalagra ütötte ki a nullákat, nyolcat folyamatosan. A másik gép ezeket a nullákat összeadta, és számszerű eredményt írt ki. Annak idején a Soros Alapítvány épületébe került, oda, ahol a vezetőképző intézet is működött - hogy az ifjúság, akikből majd vezetők lesznek, lássa: a semmiből is lehet valamit előállítani.
MN: Ön nagyon sok politikai indíttatású, áthallású művet készített. Miért?
HI: Ha valami nem tetsző dologgal találkozom, erről jelzést szeretnék tenni. Mindig nyílt lapokkal játszottam annak idején is, sose rejtettem véka alá, hogy marhára nem szeretem az orosz megszállást, hogy nem szeretem azt a sok szemforgató figurát, akik abban az időben a nagyobb kenyér vagy kalács érdekében bármire képesek voltak. Egy következtetés levonása - mert nem tudom se leírni, se elmondani - csak a műveken keresztül jelentkezhet. Minden évben, minden fontosabb alkalommal elhatároztam, hogy változtatok ezen. Amikor a sok engedélyt kivártuk (ennek állít emléket a Stemplire várva című mű, amely egy bonyolult és lassú mozgásfolyamat után az "Igazolom, hogy a stemplire várt" szöveget köpi ki a várakozónak - D. K.), és 1987-ben egyéves ösztöndíjra kimentünk Berlinbe, elhatároztam, hogy ott csak a művészettel szeretnék foglalkozni.
MN: Sikerült?
HI: Nem. Amikor a műtermet elfoglaltam, kezdtem jól érezni magam, csak hát az ablakon kinézve pont a berlini falra láttam. Láttam a senki földjét, láttam a kutyákat, a lőtornyokat, a sétálgató keletnémet járőröket. Akaratom ellenére mindegyik képemre rányomta a bélyegét, hogy ott voltam a Bethanian Künstlerhausban. Ezen a kiállításon is van pár kép ebből az időszakból, már abból a kevésből, ami onnan hazakerült. Például a Kémek zsákutcában. A mozgó, falra akasztható szoborkép egy kontrasztra épül: az egyik oldalon rücskös, elhasználódott felületek, a másikon egy (már lejárt idejű) szupertechnika. Amikor a határ megnyílik - a kis pontok pirosból fehérre váltanak - és azon a kis "Mausstrassén", egérúton valaki át tud haladni, számára ismeretlen dolgokkal találkozik. Kicsit nevetségesnek tartottam. A nagy sivárságból, a szürkeségből, a trutymóból átkerül oda, a sok szín, sok forma, a rendezettség világába: hát mit tud azzal kezdeni? Amikor hazajöttünk, elhatároztam, hogy na, végre, a politikusok csinálják a politikát, a művészek a művészetet. Itt van a kiállításon egy kép, az Átdobtak a palánkon. Azt hittem, hogy ezzel lezárok mindent. Régen a gyárfalon ment végig a fehér csík, és rá volt írva, hogy a mi pártunk, a mi vezérünk - minden betűt kitöröltem, maradt az árt (art). De kevés volt. Már az első három évben észre kellett vennem, hogy itt mindenféle paszomántos figurák elkezdenek ugrabugrálni, és mindenről van szó, csak nem arról, hogy ez az ország negyven év lemaradásban van. Csak az apró hatalmi harcok maradtak. Aztán eljött megint egy idő, amikor azt gondoltam, hogy itt vége, nekem ezzel nem kell foglalkoznom.
MN: A kiállított művek alapján úgy tűnik, hogy ismét előtérbe kerültek a politikai művek. Miért?
HI: Mert megint sok minden nem tetszik. És azt hiszem, hogy megtehetem. Mert ebben következetes voltam, soha nem változtam. Amilyen ezelőtt 35-40 évvel voltam, ahogy akkor láttam a dolgokat - most is ugyanúgy látom. Ezelőtt két évvel már csináltam olyan képeket, amin ott van a franciakulcs meg a fogó - hogy miért, nem tudom. Fogalmam sem volt, hogy egyszer politikusok fogókkal meg franciakulcsokkal fognak hadonászni az ország egyik legszebb terén. Akkor egy osztrák galeristám kivitte Ausztriába, és azt mondta, hogy ebben a képben magát a fasizmust látja. Mondom, én kimondottan nem arra gondoltam, de igaz. Erőszak, durvaság, gonosz gondolatok vannak a háta mögött. Ha felháborodom, akkor bizony megcsinálok olyan munkákat, mint a Szemforgató (2003), a Nézetváltók (2003) vagy a Csúsztatás mutató (2005). Például ott van a Palack (2006). Marhára le kell nyomni a palack tetejét, hogy az a fekete szín, ami ott folydogál ki belőle, nehogy a nyakamba ömöljön vagy kiszabaduljon. Mert abból nekem meg a barátaimnak, sorstársaimnak valami nagyon rossz fog keletkezni. Akkor úgy érzem, hogy kötelességem a mai napig is foglalkozni a politikával. Nem szeretem azt, amikor az országot futballpályának vagy teniszpályának nézik, és mesterségesen hálót húznak közé.
MN: Legaktuálisabb művének, a gyufasorokból összeállított Gyújtópontnak mégis van egyfajta szépsége.
HI: Ez a kép tavaly, október 23-án készült. Délelőtt kimentünk a 301. parcellába, s ott már motorosok rohangáltak árpádsávos zászlókkal. A feszültség érezhető volt akkor is. Hazajöttünk, hallgattunk rádiót, tévét néztünk, és már tudtuk, hogy baj van. Ennek hatására készült a kép. De helyzet az min-dig van. S ezt igyekszem kifejezni. Ezért van mindig politikai íze a dolgaimnak. Ezenkívül nem szeretem, amikor a történelmi események legmocskosabb részletei megismétlődni látszanak - igaz, kisebb mértékben. De semmiképpen sem tudom elviselni, hogy egy bizonyos embercsoport szorongást okozzon egy másik embercsoportnak. Olyan mocskos, aljas dolognak tartom, ami ellen mindig szólni kell. Minden eszközt fel kell használnom arra, hogy a tiltakozásomat még időben ki tudjam fejezni. A művészet nem válhat el a politikától.
MN: De a mobiljainak ugyanolyan hangsúlyos része a szórakoztatás. A kabócasorozat (plexi mobilok a hetvenes évekből - D. K.) leszármazottai, a Hintaliga, a Kerekes Tóbiás, a Mutatványos vagy a Csuklós debella igenis játszatni akarják az embereket.
HI: A mozgó szobraimba megpróbálom csak a gép és az emberek iránti szeretetemet belevinni. Megmutatni, hogy a géphez nem okvetlenül kapcsolódik az izzadság, a gép tud szép lenni. Ezek a tárgyak akkor élednek fel, ha valaki odamegy, hozzányúl, lökdösni kezdi, és kikísérletezi, mit kell hozzátennie ahhoz, hogy mozgásba lendüljön, hogy kivágjon a térből egy önmaga választotta másik teret. Szeretem a szép, esztétikus, kidolgozott gépelemeket. Ezeknek sok mondanivalójuk a világról nincs, azon túl, hogy a legmodernebb technikával készülnek. Kicsi szépelgések, nem jelölnek ki maguk körül feszültséget. Egyszerűen jelek a korból, amelyben élünk. Szobrok, akár egy lovas szobor vagy egy szép női akt, csak ez épp egy gépet ábrázol. A gép áttételesen, szobor formában jelenik meg. Klasszikus művész vagyok, hiszen egy klasszikus műfajt, a szobrászatot művelem. Hosszú távra szeretnék hatni. Ha ez sikerül, akkor munkáimon keresztül megmaradok az utókor emlékezetében - ha nem, akkor nem.
Bp. VI., Andrássy út 112. Nyitva: március 9-ig
