Film

Történt egyszer - kétszer, majd sokszor -, hogy egy apró állat semmibe véve a biológiai jellemzőket, lehetőségeket és szokásokat, az őt le- és hülyének nézőket, a józan észt, gravitációt és gusztust, mert nagyot álmodni. Aztán hogy ehhez az álomhoz milyen kacskaringós út vezet, már csak a forgatókönyvírók ötlettelenségén múlik.

Pedig milyen szépen indult! Ahogy hófehér ágyneműk közt az Arany Glóbuszra jelölt Michael Fassbender verbálisan felizgatja az Oscar-díjas Penélope Cruzt, majd a szavakat tettekre váltva elmerül a színésznő lába közt, az már majdhogynem intim és emberi, vagyis teljességgel szokatlan Ridley Scott csikorgóan gépies világától.

Amikor Sztupa és Troché hódítani indultak, kötélen ereszkedtek le a Holdra, pontosabban Troché egy szál, bár kétségkívül vastag kötélen, Sztupa pedig kötélhágcsón, amit persze acélsodronyból fontak ügyes kis kezek a távoli Kína városában. Jó, valamelyik városában. Nem azért, mintha Sztupa kényelmesebb lett volna, mint Troché, vagy nem annyira sportos, hanem azért inkább, mert a hódítást Sztupa vezette, s ereszkedés közben is szemmel kellett tartania az eseményeket.

Az embernél nincs rejtélyesebb. Rosszul elfojtott bűntudat ide, kognitív disszonancia oda, megmagyarázható-e az a képtelenség, hogy egy texasi család a 13 évesen eltűnt szőke, kék szemű, szívarcú kisfiuk gyanánt elfogad egy 23 éves, fekete hajú és szemű, arab apától született, francia anyanyelvű fiatal férfit?

Fokozódik a helyzet az erdélyi havasokban, valahol Beszterce-Naszód megyében: nem megy a birka meg a gyapja, a tej és a juhsajt is alig, egyre nehezebb a hosszú nemzedékek óta állattenyésztéssel foglalkozó pásztorok helyzete.

Regina Jonas rabbi, élt: 1902-1944. Túlzás nélkül egy hősnő, aki úgy vonult be a történelembe, hogy a létezéséről is csak kevesen tudtak.

Smith nagyi a guyanai Georgetownban él, pontosabban immár nem él, hiszen éppen az ő utolsó hónapjairól-évéről szól Christy Garland tavaly bemutatott dokumentumfilmje, amely szerethető, nemes és komplex alkotás.

Ha elfogadjuk Kertész Imre állítását, hogy a tények feldolgozhatatlansága a 20. század egyik jellegzetes élménye, akkor az Észak-Koreának nevezett súlyos anomáliát - ízlés- és gondolatvilágán, valamint a környezete felé gyakorolt gesztusain túl - már a puszta létezése miatt is az elmúlt évszázadhoz kell láncolnunk, amitől elevensége a jelenben csak még inkább nyomasztóvá válik.

Szilveszterkor forog az első magyar egész estés közösségi dokumentumfilm, a BÚÉK.

Egy évforduló jó alkalom a viszszatekintésre és a múlt összekötésére a jelennel.

A kortárs amerikai filmgyártás merényleteit nehéz feladat rangsorolni, de a 70-es évek horror-klasszikusainak újraforgatása talán a legobszcénabb mind közül: nincs még egy zsáner, amelynek kontárai ekkora kéjjel mutogatnák immár hosszú-hosszú évek óta, hogy sokkal tehetségtelenebbek, mint a számukra az utat (a kasszához) fáradságos munkával kikövező elődeik.

Jeremy Irons és Bruno Ganz kvaterkázik egy lisszaboni kiskocsmában - és akkor ezzel szinte mindent el is mondtunk Bille August új filmjének szépségéről és esendőségéről.

Valaki elveszíti az emlékeit, mert Alzheimer-kóros - lehet-e erről tárgyilagosan beszélni a nyilvánosság előtt? A személyes hangú portréfilm szerzőjével olyasmit igyekszünk körüljárni, amiről általában hallgatni szokás.

Ők azok, akik először szállnak ki a kártyapartiból, de csak a széküket adják át valami nagy reményekkel és még nagyobb pénztárcával érkező kellemetlen idegennek, maguk ott maradnak az asztal mellett, látszólag a játékot figyelve, alkalmasint állandó készültségben, hogy valamelyik küzdő frissítőt hozasson velük, vagy elhajtsa őket beváltani némi zsetont - őslakosnak lenni minden mai tudásunk szerint: elveszett állapot.