A legszebb dal

Smith nagyi a guyanai Georgetownban él, pontosabban immár nem él, hiszen éppen az ő utolsó hónapjairól-évéről szól Christy Garland tavaly bemutatott dokumentumfilmje, amely szerethető, nemes és komplex alkotás.

Az idült alkoholista asszony és családja ugyanis, akik a nyomorszint fölött - vagyis már-már a helyi középosztályban - érezhetik magukat, valóságos élet- és sorsközösséget alkotnak, s ez a közösség első pillantásra jószerint csakis megtévesztő látszatokat kínál a tájékozatlan külső szemlélő számára. Italért kolduló, otthonról rendszeresen elcsavargó öregasszony, az idős anyjukat tartós szobafogságra ítélő gyermekek, ráadásul véres kakasviadalok - ez a csalóka felszín. Egy költői tehetséggel megáldott, többszörösen méltatlan helyzetét humorral viselő matriarcha, egy zajos és szerető család, s annak legközepén egy igazi "fenntartó személyiség", az anyját, valamint harci kakasait és énekesmadarait egyaránt mélyen, sőt rajongással szerető férfiú - ez a zavarba ejtő és olykor megható valóság. S a háttérben a múlt traumája: egy durván erőszakos apafigura, akitől csak nehezen szabadult meg az így aztán csak még összetartóbbá kovácsolódott család. Én voltam a kedvence - fogalmaz Smith mami egyik asszonylánya, épp miután elmesélte, hogyan fojtogatta őt rendszeresen ájulásig az apja. A film két főszereplőjét, a saját verseiből is idéző idős asszonyt, Maryt és feltörekvő fiát, Muscle-t különösen erős érzelmi kapocs köti egymáshoz, hiába az elcsatangolások innen és a fegyelmező-óvó elzárások onnan. S hiába a már előre sejthető haláleset is a film végén, a fekete család történetéből bizakodó derű, sőt hovatovább életigenlés árad. Nem a gondosan castingolt és szépen bevilágított romantikus vígjátékok kiglancolt optimizmusa, mindössze az az őserő, amely a szegénység, a csúnyaság és a fájdalom felett is úrrá lesz időről időre.