Az ál-Nicholas is elég cifra eset, de az ő motivációit legalább értjük: hányatott, szeretetlen életét árvaháztól árvaházig szökdösve, vándorolva töltötte szerte Európában, mindig másnak adva ki magát, hogy figyeljenek rá és gondoskodjanak róla. Közben nagykorúvá vált, ami megnehezítette az üzletmenetet, de addigra már hatalmas rutint szerzett az alakoskodásban, megtanult pár nyelvet, kiismerte a gyerekvédelmi intézmények működését és a gyámügyesek észjárását, rájött, mit hisznek el legkönnyebben (gyerekrablás, lelki terror, kínzás, szexuális abúzus). Ám ez mind nem lenne elég, ha a Barclay család nem ölelné kebelére a három év távollét alatt igencsak megemberesedett, erős akcentussal beszélő és megbarnult szemű gyermeket.
Többet nem árulhatok el, Bart Layton ugyanis szabályos doku-thrillert rendezett a hajmeresztő sztoriból, rekonstruált és újrajátszatott jelenetekkel, hajtűkanyarok után váratlan fordulatokkal, a főszereplőknél semmivel sem kevésbé rejtélyes mellékalakokkal, egy élénk fantáziával megáldott, paranoid magánnyomozóval az élen, akinek nyilván lettek volna még bomba ötletei, ha másfél óra múlva szerencsésen véget nem ér a film. A néző meg szédül, a fejét fogja, és nem tudja, sírjon vagy nevessen, mert ez az a határ, ahol tényleg megáll az ész.
