Megtalálni e nehéz helyzetben a méltóságot éppoly nehéz annak, aki megéli, mint annak, aki valami érvényeset szeretne közölni róla (elsősorban nyilván az úgymond szerencsésebbek okulására). Ha hihetünk a statisztikáknak vagy éppenséggel a szemünknek, az ebbéli törekvések többször kudarcosak, mint sikeresek.
Roncsok az egyik parton, hamis pátosz, soha be nem teljesülő ígéretek, s kis túlzással NDK-gyártmányú indiánfilmek a másikon. Emlékműveket emelni a kilátástalanságnak, az maga a beletörődés. S pont az teszi különlegessé ezt a válogatást, hogy a filmek nem kecsegtetnek semminő illúziókkal, de kivétel nélkül tagadják a beletörődést - nem csupán puszta létükkel, de közlendőikkel is, ráadásul viszonylag könnyen megfejthető, ám elég változatos módszerekkel szólva.
Mert nyugodtan lehet rácsodálkozni a Koppenhága utcáin hétköznap fényes délelőtt már dülöngélő mandulaszemű népségre, vagy körmöt rágva izgulni Bille August inuit hősnőjéért A hó hatalmában. De hogy is jöhet mindez a félig dán, félig inuit Niels identitáskereső útjának értelmezéséhez Vladimir Tomic Befejezetlen utak című filmjében: nem az vagy, akinek tartanak, kezdj vele valamit. Ha hagyják.
Hans La Cour és Michael Christoffersen (A dzsungel törvénye) perui indián hőseinek speciel nem hagynák - igen, a föléjük nőtt állam, meg azok, akik annak is fölébe nőttek. Ezek a filmek ugyanis - szintén kivétel nélkül - a legelső és legalsó láncszemről, tégláról, emberi alkotóelemről szólnak. Magunkat láthatjuk bennük, ha szerencsénk van, nem is annyira idegennek. Hisz' eszünk mi még egy-két dús adagot Luke Griswold-Tergis Füstölt lazacából.
