VERZIÓ

Elsőkből lett alsók

Őslakosok

  • - ts -
  • 2013. november 30.

Film

Ők azok, akik először szállnak ki a kártyapartiból, de csak a széküket adják át valami nagy reményekkel és még nagyobb pénztárcával érkező kellemetlen idegennek, maguk ott maradnak az asztal mellett, látszólag a játékot figyelve, alkalmasint állandó készültségben, hogy valamelyik küzdő frissítőt hozasson velük, vagy elhajtsa őket beváltani némi zsetont - őslakosnak lenni minden mai tudásunk szerint: elveszett állapot.

Megtalálni e nehéz helyzetben a méltóságot éppoly nehéz annak, aki megéli, mint annak, aki valami érvényeset szeretne közölni róla (elsősorban nyilván az úgymond szerencsésebbek okulására). Ha hihetünk a statisztikáknak vagy éppenséggel a szemünknek, az ebbéli törekvések többször kudarcosak, mint sikeresek.

Roncsok az egyik parton, hamis pátosz, soha be nem teljesülő ígéretek, s kis túlzással NDK-gyártmányú indiánfilmek a másikon. Emlékműveket emelni a kilátástalanságnak, az maga a beletörődés. S pont az teszi különlegessé ezt a válogatást, hogy a filmek nem kecsegtetnek semminő illúziókkal, de kivétel nélkül tagadják a beletörődést - nem csupán puszta létükkel, de közlendőikkel is, ráadásul viszonylag könnyen megfejthető, ám elég változatos módszerekkel szólva.

Mert nyugodtan lehet rácsodálkozni a Koppenhága utcáin hétköznap fényes délelőtt már dülöngélő mandulaszemű népségre, vagy körmöt rágva izgulni Bille August inuit hősnőjéért A hó hatalmában. De hogy is jöhet mindez a félig dán, félig inuit Niels identitáskereső útjának értelmezéséhez Vladimir Tomic Befejezetlen utak című filmjében: nem az vagy, akinek tartanak, kezdj vele valamit. Ha hagyják.

Hans La Cour és Michael Christoffersen (A dzsungel törvénye) perui indián hőseinek speciel nem hagynák - igen, a föléjük nőtt állam, meg azok, akik annak is fölébe nőttek. Ezek a filmek ugyanis - szintén kivétel nélkül - a legelső és legalsó láncszemről, tégláról, emberi alkotóelemről szólnak. Magunkat láthatjuk bennük, ha szerencsénk van, nem is annyira idegennek. Hisz' eszünk mi még egy-két dús adagot Luke Griswold-Tergis Füstölt lazacából.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.