Film

Vér & veret – Ridley Scott: A jogász

  • - köves -
  • 2013. december 3.

Film

Pedig milyen szépen indult! Ahogy hófehér ágyneműk közt az Arany Glóbuszra jelölt Michael Fassbender verbálisan felizgatja az Oscar-díjas Penélope Cruzt, majd a szavakat tettekre váltva elmerül a színésznő lába közt, az már majdhogynem intim és emberi, vagyis teljességgel szokatlan Ridley Scott csikorgóan gépies világától.

A színészek Cormac McCarthy veretes szövegeit mondják - ez a központozást nem ismerő, vérben fürdő mester első eredeti forgatókönyve -, és ezek a szövegek ágyban, párnák közt, ha nem is a legeredetibbek, elvégre csak egy nyalásról van szó, de nem is lógnak ki az amerikai stúdiórendszer korhatárkereteit feszegető hasonszőrű szóváltások közül.

false

A látottak alapján Scott és McCarthy, ez a két, saját szakmájáról mindent tudó mester bármikor képes lenne egy tökös fehérneműreklámra, és még egy nagyon jó jelenete van a filmnek, amikor úgy nő a feszültség, ahogy azt a  mesterkurzusokon tanítják. Csak hát a köztes tartalom, az olyan, hát, nagy emberekről van szó, ne legyünk sértők: olyan önképzőköri. Alighogy elhagytuk a lepedők enyhet adó fehérségét, Fassbender sietve felkeresi a Bambi-díjas Bruno Ganzot, aki gyémántkereskedőktől szokatlan bőbeszédűséggel és egy heidelbergi filozófiaprofesszor komolyságával tart kiselőadást szépségről és karátokról. Ezt még el lehet könyvelni úri huncutságnak, hadd beszéljen a Ganz, hisz oly jó hallgatni azt a cizellált színészhangját, Scottnak is tetszhetett, meg aztán ki tudja, lehet, hogy az amszterdami gyémántosok valóban így nyomják. De hogy a tex-mex határ két oldalán sötét üzelmeket folytató félvilági alakok, akikhez a Fassbender alakította jogász veszélyesen közel kerül, jóval kevesebbet értekeznek a mohóság természetéről és az élet útelágazásairól, az is ziher. De az is lehet, hogy ebben a fejlevágós, kokaincsempészős, anyaszomorító világban, melybe szerencsétlen jogász oly peckesen és naivan sétál bele, tényleg mindenki egy heidelbergi filozófiaprofesszor, csak a frizurájuk olyan professzoriatlan, mint ahogy azt az Oscar-díjas Javier Bardem és az Arany Glóbusz-díjas Brad Pitt példája is bizonyítja. Ám ebben a valószínűtlen esetben nem a humort nem ismerő Scott, hanem a Monty Python ifjúsági tagozata lett volna az adekvát rendező a feladatra. Irodalmi klasszikust, a Jokert idézve Scott és McCarthy közös bulija olyan, mint amikor egy elmozdíthatatlan tárgy találkozik egy feltartóztathatatlan erővel. Az ilyen találkákat jobb nem a moziban lebonyolítani.

Az InterCom bemutatója


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.