Magyar Narancs: Edwin Honig, a film főszereplője régi barát. Mikor jutott eszébe, hogy filmre kellene venni a beszélgetéseiket?
Alan Berliner: Többször is készítettem Edwinről rövid felvételeket a 16 mm-es kamerámmal az évek során. 1989-ben egy interjút is felvettem, ami megjelent egy róla szóló antológiában. Edwin sok tekintetben lenyűgözött, sejtettem, hogy egyszer rászánom magam egy filmre, és erre célozgattam is neki. De csak akkor jöttem rá, hogy nem halaszthatom a dolgot, amikor egy alkalommal az emlékezetről beszélgettünk, és elmondta, hogy az övével nincs rendben valami, én pedig megkértem, hogy legközelebb hozhassam a kamerát. Néhány hónap múlva újra felkerestem, és akkor indult a projekt. Közel öt éven át látogattam, és rögzítettem a beszélgetéseinket. Ahogy múltak az évek, Edwin elveszítette az emlékezetét, de megőrizte a humorérzékét, a költői érzékenységét, amellyel a körülötte lévő világot figyelte, így a film nemcsak a testi és szellemi hanyatlását dokumentálja, hanem a lelkierejét, a kurázsiját, a lefegyverző kedvességét és játékosságát is.
MN: Miért volt fontos elkészítenie ezt a filmet?
AB: Edwin és én nagyon közel álltunk egymáshoz. A film tiszteletadás a barátom, az unokatestvérem előtt, és a költő előtt is, aki a költészetnek és a társadalmunkban transzcendens szerepet játszó művészetnek szentelte az életét. Az emberi állapot mély és néha sötét tereit akarta felkutatni és feltárni. A film együttérzéssel és humorral közelíti meg Edwin betegségét, de szeretném hinni, hogy ugyanazzal a kendőzetlen őszinteséggel mutatja be az életét, amely a költészetét is jellemezte tragédiával, szeretettel, veszteséggel, iróniával és írói bátorsággal kísért hosszú pályáján. Biztos vagyok abban, hogy egy utolsó nagy költői gesztus lehetőségeként tekintene erre a filmre... Ugyanakkor a filmnek az én több évtizedes pályámon is megvan a maga helye és szerepe. A munkáimmal ahhoz próbáltam közelebb férkőzni, hogy mit jelent embernek lenni, mit jelent a "család" néven ismert intézményen belül élni és fejlődni, ami akár jó, akár rossz, a legerősebb kapcsolati háló a legtöbbünk számára. Úgy gondoltam, hogy Edwin filmje különleges ablakot nyit az emlékezet működésére; az emlékezet teszi lehetővé, hogy könynyedén navigáljunk múlt, jelen és jövő között, ez a titkos kulcsa az önképünk, a személyiségünk, a jellemünk kiformálódásának és egységének. Azt hiszem, a korábbi munkáim számos tekintetben előkészületek voltak erre a közös utazásra Edwinnel.
MN: Világszerte vetítették és méltatták a filmjét. Mégis voltak, akik túlzónak érezték az intimitást. Gondolkodott-e azon, hogy egyes epizódokat betegyen-e?
AB: Először is el kell elmondanom, hogy ez a film a szeretet műve. Edwin az unokafivérem volt, a barátom, a mentorom. A 36 év korkülönbség dacára (vagy talán éppen azért) nagyon különleges volt a kapcsolatunk. Egy ilyen filmet a világon senki másról nem tudtam volna csinálni, még a családban sem. Ez több évtizedes szoros barátság, kölcsönös bizalom, vérségi kapcsolat, közös művészlét, sok hosszú séta, telefonhívás, vita és beszélgetés végeredménye, amelyekben gyakran leszögezte, hogy a művészetnek a dolgok lényegét kell megragadnia. Ezt a programot követte az életében, a munkájában, és ezt tartottam szem előtt én is a film készítése során. Nem végezhettem félmunkát. Vagy minden, vagy semmi. Az emlékezet végül is kulcsfontosságú az életünkben, az öntudat hordozója. És Edwin maga is gyakran és őszintén írt arról, amit az ő három bánatának nevezett: az öccse, Stanley haláláról, az első felesége, Charlotte haláláról 23 évi házasság után, és a válásáról a második feleségétől, Margot-tól, majd ezt követően az elidegenedéséről a két fiától.
MN: Több filmet készített a családja gyökereiről és történeteiről. Mi a legnagyobb kihívás egy ilyen, látszólag könnyen elérhető téma esetében?
AB: Többnyire olyan filmeket próbáltam csinálni, amelyek az egyedin túllépve eljutnak az egyetemes, tartós és reményeim szerint misztikus kötelékekhez, amelyek összefűznek minket, embereket. Olyan filmekre törekedtem, amelyek megtalálják az iróniáját, a sava-borsát, a metaforáit és a humorát az emberlétnek. Immár évtizedek óta használom fel a saját életemet és azokét, akiket a legjobban ismerek és szeretek, mint egy laboratóriumot, ahol kutathatom a család gazdag interakcióit, történetét, emlékezetét, a személyiséget, az identitás felépítését, a mulandóságot és a családi öröklődés hatalmát. Ennek az élethossziglani projektnek vannak kockázatai és előnyei. Szívesebben nézem az előnyeit... Végül, hogy a filmjeim hatni tudjanak, a vászonnak egyszerre kell ablaknak és tükörnek lennie. A nézőknek először is ablak a filmem, amely más emberek, helyek történeteire és élményeire nyílik. Ugyanakkor tükörré is kell válnia, amelyben megpillanthatják magukat; amelyben visszatükröződnek a saját történeteik, családi viszonyaik, álmaik, emlékeik, vagy amiről épp szó van az adott filmben.
MN: Sok vizuális metaforát használ: ezek az utólagos szerkesztés során kerülnek be, vagy még a forgatás előtt/közben gondolja ki őket?
AB: Állandóan keresem az ötleteket és módszereket, amelyekkel archív felvételeket illeszthetek be a történetbe. A saját műtermemben is nagy gyűjteményem van archív anyagokból, és a filmcsinálásban többek között azt élvezem, hogy egyedülálló vizuális megoldásokat, képi és hangi metaforákat találjak a témáimhoz. Nehéz jól megfogalmazni, de inkább hagyom élni a filmet, nem erőltetem rá magam. Mivel én vagyok a rendező és a vágó (néha még az operatőr) is, ezek a munkafolyamatok oda-vissza hatnak egymásra. Azzal büszkélkedem magamnak, hogy forgatás közben is tudok a vágó szemével látni, míg a vágószobában rendezőként csattogtatom az ollót.
MN: Mi volt a legváratlanabb reakció a filmjére?
AB: Nagy megtiszteltetés volt az IDFA tavalyi nagydíja, és teljesen váratlanul ért. Most, hogy az HBO játssza a filmet Amerikában, meglepő és elismerő reakciókat kapok neurológusoktól és geriátriai pszichiáterektől. Olyan tudósoktól és orvosoktól, akik jól ismerik az Alzheimer-kórnak az egész életet megváltoztató sajátságait, sokat foglalkoztak ilyen betegekkel (és a családjukkal). Az egyik orvos nemrég azt írta, hogy "a film az emberi oldalát ragadja meg ennek a szörnyű betegségnek... azt, amivel a hozzátartozók szembesülnek, akik elveszítik a reményt és azt is, ahogy a beteg számára elvész a dolgok értelme, de még akkor is megmaradnak neki a mindennapi élet egyszerű örömei és tevékenységei."
MN: Volt olyan momentum, ami mélyen megérintette?
AB: Egy este megkérdeztem Edwint, emlékszik-e, hogy aznap délelőtt zenéltek Eli fiammal. Még azt a zöld rumbatököt is megmutattam neki, amit ráztak, mire ő azt felelte: "Nincs estéje annak, amit reggel még tudtam." De az Alzheimer-kór ellenére is költő maradt, olyan metaforákat gondolt ki, amelyek a líra kifejezőeszközeivel segítettek megértetni, hogy mit él át. A költői megismerés eszközei és az időnkénti tudatos, világos pillanatok belátást engednek a belső küzdelembe, amelyet az időhöz, a családhoz és a személyes identitáshoz fűződő új kapcsolatának értelmezéséért folytatott. Olyan ez, mintha üzenetet küldene a szakadék pereméről...
