VERZIÓ - A tizedik

Emlékezetmunkák

  • Oksana Sarkisova a fesztivál igazgatója
  • 2013. november 30.

Film

Egy évforduló jó alkalom a viszszatekintésre és a múlt összekötésére a jelennel.

A Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál 10. születésnapján gondolhatunk arra a több száz filmre, amelyet bemutattunk, a számos alkotóra és a nézők tízezreire: ők mind hozzájárultak a fesztivál képének alakításához az eltelt évtizedben. A közös élmények révén a Verzió létrehozott egy képzeletbeli közösséget. Mások életének, sorsának megismerése közvetve és előre nem látható módon hatással lehet a saját életünkre; az a lehetőség, hogy a föld minden sarkában, különböző nemzedékek között folyó nyitott párbeszédekbe kapcsolódjunk be, mindig is a Verzió lényegéhez tartozott, és a fesztiválélmény is többet tud adni a magányos filmnézésnél.

Az emlékezet - az emlékezet mibenléte, szerkezete és működése - vezetőszálként húzódik végig az idei programon. A felkavaró nyitófilm, az Unokabátyám hőse egy költő, aki elveszíti a személyes emlékeit; A legszebb dalban boldog és traumatikus emlékek szövődnek össze; a Belecsavarodva, a Nem a mi világunk vagy Az imposztor tágabb értelemben kérdez rá a holokauszt, a tömeggyilkosságok, a diktatúrák emlékezetére, egyszersmind az ellenállást és a bátorságot is megidézve. Az "Hommage a Chris Marker" a 20. századi mozgókép egyik legrejtélyesebb alakja előtt tiszteleg, akinek szintén középponti témája volt az emlékezés; több francia új hullámos kortársához hasonlóan, de a többségüknél kitartóbban bonyolódott bele a politikába, s közben mindvégig a filmnyelv határait, a vizuális média lehetőségeit kutatta.

A 10. évforduló változatos programja megmutatja, milyen sokféle útja és módja létezik egy történet elmondásának, a kollektív emlékezet előhívásának. A fotós Dorothea Lange olyan eszköznek nevezte a kamerát, amely megtanít arra, hogyan lássunk kamera nélkül. A mások történetét figyelve azt tanuljuk meg, hogyan lássuk a saját életünket és hogyan emlékezzünk saját történetünkre.

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.

Mari a Covidban

A groteszkre vett darabban Kucsera Viktória (Kárpáti Barbara) magyar–történelem szakos tanár a Covid-járvány alatt a színjátszó csoportjával ír drámát a díva életéről.