Tűz a kongresszusi központba, pár percem volt csak, hogy a rendezvények látogatására jogosító passzusomat - az elmaradhatatlan WOMEX Guide-dal - felvegyem. WOMEX Guide nélkül félfülű óriás az ember, biztosan lemarad a legjobb koncertekről, el van veszve különben. A WOMEX Guide a nélkülözhetetlen svéd mondatokhoz is útbaigazít; úgy, mint ha azt akarnám megkérdezni, hogy megmutassam-e a pornófilm-gyűjteményemet, azt így kell: Du kanske skulle vilja se min samling av porrfilmer? Hát így. Aztán a kiállítók térképe következik, ami elég rossz hír: a Fórum jelentékenyebb fesztiváljain és néhány rettenthetetlen terjesztőn kívül leginkább a skandináv kiadók, intézetek, fesztiválok vannak jelen. Szerepet játszhat ebben a hűvös-nyálkás idő, a borsos árjegyzék (ruhatár húsz korona = hatszáz forint, én itt nagyjából meg is álltam), nem beszélve a Fórum tagságán belüli lobbyzásokról, szakadásról, bojkottról. (Egyetlen példa csak: a katalógusban két hirdetés jelzi a WOMEX 2000 helyszínét; a Fórum Zaragozát, a Fórumból időközben kivált - ám ötletgazda - Piranha Records Berlint lőtte be. Szépen vagyunk.) Így aztán több volt az ismeretlen, pontosabban kevesebb volt az ismerős arc; szóba elegyedtem egy lengyel fiúval, mondta, hogy ő a Narancs. Várj egy kicsit, szedtem össze magam, a Narancs eddig én voltam. De ő is, tényleg, Orange World Distribution, már egész pontosan. Még annyit, hogy Magyarországról hárman érkeztünk: Lőkös Csaba - a Kaláka Fesztivált, a Muzsikást és az Ando Dromot menedzselve - a Concert & Media főnökeként, míg Reöthy Gábor a Vasmalom együttes képviseletében.
*
1998-ban Stockholmot nevezték ki Európa kulturális fővárosának, alighanem azért is került ide a vásár. A népeket azonban nem hozta különösebb izgalomba, a koncertek látogatottsága töredéke volt a marseille-inek, négy-ötszázan talán. Valamicske lázt inkább a közelgő Halloween okozott, hosszú sorok álltak a különféle hullaszaküzletek előtt, majd éjszaka lelkes csontvázak kóvályogtak az utakon. Az is igaz persze, hogy igazán húzós nevekkel nem kecsegtetett az idei program. Magnus Backström művészeti igazgató eddig a Falun Folkfesztivál gazdájaként, s egyáltalán, a svéd folkzene moguljaként vétette észre magát. A szervezéssel nem is volt baj: halál pontosan, nyugiban zajlottak az események, a vásár és a konferenciák színhelyéül szolgáló kongresszusi központból különbusszal furikáztunk a koncertekre és vissza, még korrekt kis térképeket is kaptunk, az olcsóbb kajáldákat feltüntetve. Magnus arról sem tehet, hogy Stockholm unalmaska város; még csak oda sem kell utazni, hogy lássa az ember: az újabbik fele Bécs, a régebbi Prága.
Abba, hogy a skandináv világzene mennyire erős, most nem mennék bele. Norvégiában Marie Boine, Svédországban a Hedningarna, Finnországban a Värttinä - tokkal-vonóval világsztárok, nekik már nincs szükségük egy ilyen rendezvény reklámértékére. De látható volt így is számos jelentős skandináv zenekar - így például a finn JPP és Troka, a svéd Väsen és Hoven Droven -, anélkül, hogy a vásárra telepedtek volna, vagyis a programtól függetlenül, a helyi klubokban. WOMEX-szinten a finn tangóharmonikás Maria Kalaniemit és Aldargaz nevű zenekarát kell megemlítenem, ők a polkából, polskából, tangóból feltűnően saját és mély érzésű kamaramuzsikát teremtenek, elegáns átjárókkal a folk, a dzsessz és a kortárs zene között. Magnust dicséri "politikai korrektsége" is: teret adott a valamikor üldözött számiknak (Ulla Pirttijarvi) éppúgy, mint a Svédországba menekült kurdoknak (Sivan Perwer & Ensemble). Mely megint egy emlékezetes pillanat: a Közel-Kelet szerelmes dalai, összeférve tánczene és fantasztikus mélység, van ilyen. Mondom, Magnus programja felvállalt egy csomó ismeretlen zenekart, ugyanakkor azt is érzékeltette, hányféle megközelítési mód vezet a világzene felé. Belefért az egyiptomi DJ Mutamassik, a tanzániai szólórapper II Proud, a skót dudát technóba ágyazó Martyn Bennet, a spanyol tangóharmonika-virtuóz Kepa Junkera, belefértek krakkói klezmerek (Kroke), egy albán falu énekesei (Ensemble Tirana) és egy vietnami falu ütősei (Ensemble Cinh K´ Naar) éppúgy, mint a világzenét beszippantó Kubamánia (Giraldo Piloto & Klimax).
A La Bottine Souriante Kanadából és a B´net Marrakesh Marokkóból ezt a külön bekezdést érdemelte ki. "Big Band Folk" a quebecieké, kocsmazene + free dzsessz, hegedű, tangóharmonika, sztepp, de legfőképpen egy rezes különítmény, nyolc-tíz perc alatt bedarálva a színpad, fergeteges show. Öt berber nőt takar a másik, énekelnek és dobolnak, de előkerül egy lant is - észak-afrikai transz, hastánc, alpári és hipnotikus, baromira kell.
*
De - már így utólag - akárhogy is nézem, a WOMEX-től független Klezmatics-koncertig nem hasaltam el. Most láttam őket hetedszer, de tízig még nagyon nyugtalan leszek. Új lemez van, egy egészen másmilyen Klezmatics-lemez, ezt mutatták be a Södra Színházban.
Ennek a lemeznek The Well a címe, és Izrael talán legismertebb énekesnője, a lengyel származású Chava Alberstein írta (jiddis költők verseire) a dalait. 1992-ben találkoztak először a Berlini Zsidó Kulturális Fesztiválon, azóta forrt az együttműködés. Gyönyörű hang Chaváé, és egyáltalán, gyönyörű dolgok járhatnak a fejében; hogy úgy mondjam, gyönyörű jiddis sanzonok kerekedtek ki belőle - Edith Piaf, Marlene Dietrich vagy Billie Holiday énekelhette volna így, ha összefut a Klezmaticsszal. Mert mégis ez Klezmatics-zene. Több mint hangszerelés, több mint kíséret: Chava és a zenekar "együttműködésének" inkább a totális összeforrás a neve. Dalok a szerelemről és az elválásról, mondhatni minden a régiben; bár ahogy Frank London mondja, így legalább kiderül, hogy "a szomorkás zsidó költészet nem Leonard Cohennel indul".
Minden a régiben: ettől a szomorúságtól elöntött valami, ami a Klezmatics-koncerteken szokott, "bo"-val indul és "ság" a vége, jobb´ szeretném nem nevezni meg. Egy olyan irracionális dolog, amitől elég furcsa képet vág az ember. De ekkor, végre ekkor értettem meg, hogy mit keresek Stockholmban, erre pontosan emlékszem.
Marton László Távolodó
(Stockholm)
WOMEX, október 29-november 1.
