MaNcs: Tavaly és idén egyaránt azzal harangoztad be a Titanicot, hogy körülbelül mostanra érte el ideális méretét, azelőtt túl kicsi volt, ennél nagyobbra viszont már nem kéne nőnie. Mitől ideális ez a méret?
Horváth György: Attól, hogy a fesztivál most meg tudja oldani, amire vállalkozott. Amikor erről beszéltem, a magam kétségeit is meg akartam osztani azzal kapcsolatban, hogy határponthoz érkeztünk. Átbillenhet valami felé, amiről nem vagyok biztos, kézben tudnánk-e még tartani, és szeretnénk-e egyáltalán. Természetes növekedése során a Titanic akkora lett, amit még bírunk munkával, emberekkel, a megszerzett nem túl sok pénzzel, és ez elég. Remélem, nem látszik meg rajta, de hihetetlen, hogy ezt a rendezvényt még ma is mennyi ember magánlelkesedése tartja életben, mennyi baráti szívesség és nem piaci áron megfizetett munka. Erről gondolom azt, hogy nem szabad a végtelenségig ezt tennem sem másokkal, sem magammal. A felelősségem abban áll, hogy ha piaci léptékre váltanánk át - vagyis mindennek azt az árát kéne megfizetni, amibe kerül -, vajon meg tudnánk-e szerezni az ehhez szükséges pénzmennyiséget, másrészt pedig tudnánk-e tartani eredeti vállalásunkat, azt, hogy nem kereskedelmi célból csináljuk.
MaNcs: Hogy lehet a filmes piacon nem piaci léptékkel működni?
HGY: A Titanic elismertségét jelzi, hogy egyre kevesebb külföldi cég kér jogdíjat a filmje vetítéséért, mert az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy valamilyen módon megéri neki: vagy megvette utána a filmjét egy tévé vagy forgalmazó, vagy elégtétellel töltötték el a megjelent cikkek, vagy a rendező, aki itt járt, jól érezte magát, és ezt elmesélte otthon, vagy egyszerűen örült, hogy egy olyan filmjét hoztuk el, ami egyébként nem forog. Idén kellett eddig a legkevesebb jogdíjat fizetnünk. Kint egyébként nem nagyon szokták megkérdezni, de nem is nagyon hinnék el, hogy mennyi szokott lenni a pénztári jegybevétel, vagy ha leírnám, azt gondolnák, egy nullát lefelejtettem - igazából csak akkor szoktam használni ezeket az adatokat, ha valaki nagyon meredek jogdíjat kér, amit szeretnék letörni. A nézőszám már jobban hangzik, most a három helyszínen együtt 11 ezer 264 volt, ebben benne van mind a 350 ingyenjegyes újságíró és filmművészeti főiskolás is. Ez is a növekedés határát jelzi: ennél több ingyenjegyet nem tud majd beletenni a Titanicot működtető nonprofit alapítvány.
MaNcs: Mi alakítja a programot?
HGY: Szerintem ügyesen és rafináltan épül fel a program: elmegy a szélsőségek felé, vannak merész kiszögellései, de mindig van egy aktuális, nyugodt középpontja, és vannak favorizált területei is. Nagyon figyelünk arra, ami nem ismert nálunk, amire valamilyen okból még nem figyeltek fel. Az az érdekes, hogy hihetetlenül nagyszámú filmbemutató és nagyon profi forgalmazó cégek munkája mellett is mindig van mit tenni. Mindaddig, amíg akadnak olyan rendezők, alkotók és országok, akiktől és ahonnan van mit megmutatni, lesz dolga a Titanicnak - és gondolkodni csak világdimenzióban szabad. Engem például boldoggá és büszkévé tesz, hogy mi mutattunk be először kazak filmet. Most kezdődik a Londoni Filmfesztivál, ami számomra etalon: szakmai elégtétel nekem, hogy hat olyan film szerepel a programján, amit mi már vetítettünk. Most már annyi céggel, annyi fesztivállal - és többnyire velem egyidős emberekkel - vagyok kapcsolatban, hogy sokkal könnyebb az egész, mint eleinte, mikor még nem volt mire hivatkozni.
MaNcs: Pár éve, mikor a nemzetközi fesztiválokon taroltak az ázsiai filmek, közülük többet anyagi okból nem sikerült elhozni a Titanicra. Mostanra megváltozott ez a helyzet?
HGY: Ezen a siker- vagy divathullámon túl vagyunk. Aztán jött az irániak sorozata. Hogy ebben a pillanatban mi történik, nem tudom, próbáljuk megfigyelni. Olyan ez a fesztiválvilág, mint egy vegykonyha. Van pár nagy hatalommal bíró fesztiváligazgató. Nem velük, hanem fiatalabb helyetteseikkel beszélgetve hallom, mekkora versenyfutás zajlik a fesztiválok között, hogy melyikük mondja ki előbb, ki lesz a jövő tehetsége, akire érdemes tenni, akit érdemes segíteni. Nem nagy kunszt a harmadik-negyedik filmjénél észrevenni egy befutott embert, de az igen, hogy ott legyünk a legelső ütésénél. Cannes vagy Berlin kultúrdiplomáciai esemény is, az ottani igazgatókhoz való zarándoklás olyan, mintha egy király elé járulna az ember. Az igazán nagy fesztiváloknál akkora léptékekről, akkora összegekről - a londoni költségvetés 800 ezer font körül mozog -, akkora tétekről van szó, hogy az én szintemről nem lehet ennek a közelébe jutni. Többet tudhat mindezekről, aki alkotóként vagy zsűritagként ott volt, de én úgy vagyok vele, hogy riaszt is ez a méret. A kisebb fesztiválok részéről viszont sok segítőkész gesztust tapasztalok.
MaNcs: Az is egy gesztus, hogy egy héttel a Titanic kezdete előtt kirúgtak a Toldi moziból? Mi történt?
HGY: A Toldi programjának szerkesztését vagy mondjuk az image-ének a megteremtését hárman kezdtük el öt éve, Bogdán Enikő, Kövesdy Gábor és én. A Balázs Béla Stúdió Alapítvány kuratóriuma nevében a kuratórium elnöke, Kodolányi Sebestyén szeptember közepén közölte, hogy 30-ától nincs szükség a munkámra. Enikőnek is felmondtak. A fesztivál első vasárnapján kellett azonnal aláírnom az összes felmondási papíromat. Nem tudom az indokát. Nincs magyarázat. Az ilyesmire többféleképpen lehet reagálni. Ha van egy ilyen mondat, hogy nincs szükség a munkámra, onnantól én lezárult történetnek tekintem az egészet, és ettől kezdve számomra nagyjából nem is érdekesek a további mondatok. Elképzelhetetlen, hogy ezek után bármilyen módon, dühvel vagy baráti segítséget kérve, lobbyzással vagy intrikával bizonygatni kezdjem, hogy de hát én jól csináltam. Ha nem, hát nem, pont. Az elgáncsolásunk valakinek valami rövid távú, napi érdekből fontos lehetett, de hiszek abban, hogy távolabbról nézve egyértelmű, mi az igazság.
MaNcs: Két éve eltávolítottak a Magyar Filmszemle igazgatói székéből is.
HGY: Azt gentlemen´s agreement-eket megszegve, ugyanilyen ügyetlen módon bonyolították le; sajnálom, hogy akkor nem beszéltem erről nyilvánosan, utólag meg már... De a Toldira visszatérve: rettenetesen alpári megoldás valakit a legnagyobb rendezvénye küszöbén kirúgni, ami ráadásul a legnagyobb hírverést hozza annak a helynek. Miközben már munkajogilag nem tartoztam oda, áramlottak az emberek, dicsérték a mozit. A mostani Titanic tizenegy napja alatt a Toldi mozi átlagos kihasználtsága 75 százalék volt, az év közbeni átlag 30 százalék alatt van, a Titanic másik két helyszíne, a Broadway és az Örökmozgó üzemeltetője, a Filmintézet, illetve a Mokép is elégedett volt, a Titanic nyereséges napokat és jó propagandát jelentett nekik is.
MaNcs: Túl az időzítés eleganciáján, a BBS évek óta anyagi gondokkal küzd: jóhiszeműen arra is gondolhat az ember, nem mindegy, hogy egy vagy három fizetést kell-e állniuk.
HGY: A mi fizetésünk megspórolásával semmivel sem fog jobban állni a BBS, ahol nemcsak gazdasági válság van, hanem komoly művészeti és szemléleti válság is, amelyet, el kell ismernem, én magam is palástoltam azzal, hogy a munkámmal segítettem azt a helyet, ahol a BBS van. A Toldi mozi autonóm módon gazdálkodik, külön elszámolásban, pénzügyileg teljesen rendben van. Nem profitált belőle a BBS, egy artmozit nem lehet nyereségesre kihozni, de a mozi nem is ment csődbe. Megvalósította legfőbb célját, működött.
MaNcs: Korábban is feltűnt, de sosem kérdeztem meg: mi az oka annak, hogy Kövesdy Gábor, akivel hosszú éveken át együtt dolgoztatok, akivel együtt jöttetek el az Örökmozgóból, aztán együtt vezettétek a Toldit, nem vett részt a Titanic elindításában?
HGY: Vannak pillanatok, amikor kiderülnek a különbségek. Nagyon kevesen mondták az elején, hogy sikerülni fog, ő sem. Nem biztos, hogy jól tettem, de eleinte monomániásan magam csináltam mindent, mondván, én pontosan tudom, hová akarom kifuttatni. Személyes ügyemmé vált, én vállaltam minden felelősséget, és egyben olyasféle örömökhöz is jutottam, mint amit az alkotás vagy egy gyerek születése jelent. Valamit megteremteni a semmiből. Én ezt egyedül akartam megvalósítani. És aztán az évek során, ahogy mások is bekapcsolódtak a munkába, megízleltem azt az örömet is, amikor az ember új barátságokra lel. A hajósinasok - Déri Zsolt, Speier Dávid, Varga Balázs, Nevelős Zoltán - lelkesedése, más szemléletmódja engem is megújított, egyszerűen hálás vagyok azért, hogy őket megismertem.
MaNcs: Mi lesz ezek után?
HGY: A fesztiválnak is, magamnak is most az a legjobb, ha néhány hónapig csak gondolkodom a dolgokon, és megpróbálok befejezni évek óta félbehagyott munkákat, filmeket, írásokat, a Buster Keaton-monográfiát. A Titanic van annyira nagykorú, hogy nem csak egyetlen moziról szól, és remélem, másoknak is hiányozna, ha nem lenne, nem csak nekem. Számomra a Titanic olyan élményeket is jelent, mint amikor Viktor Koszakovszkij a reptérre menet elsírta magát, ahogy megköszönte a budapesti vendéglátást. A Titanicnak köszönhetem, hogy a feleségemmel együtt sétálgathattam Peter Greenawayjel az Andrássy úton, nézte a böhöm nagy szobrokat, meglódult az agya, és egy perc alatt megálmodott egy 150 milliós projektet Budapestre. Másnap egy fogadáson a miniszternek (Fodor Gábornak - a szerk.) már konkrét tervről beszélt, de nem lett belőle semmi. Úgy tudom, volt egy pont, amikor a magyar hatóságoknak konkrét választ kellett volna adniuk, pontos összeg és autonóm felelős megnevezésével, és akkor valahogy elolvadt a dolog. Talán megijedtek az összeg nagyságától, pedig Budapestnek szüksége lenne ilyen eseményekre.
Szőnyei Tamás
Kodolányi Sebestyén, a BBS Alapítvány kuratóriumi elnöke
MaNcs: Miért mondott fel a BBS Horváth Györgynek, és miért pont a Titanic kezdete előtt?
Kodolányi Sebestyén: A mostani vezetőséget és kuratóriumot idén januárban választották meg. Generációváltás zajlik a BBS-ben. Egy gazdaságilag és szellemileg teljesen leamortizált stúdiót vettünk át azzal a céllal, hogy a hagyományokat vállalva, újra működő műhelyt csináljunk belőle. Az előző vezetés könnyebbségként fogta fel, hogy a Toldi mozi a BBS latens független szerveként működik, szerintünk ez probléma: tervünk az, hogy a mozi programja erősebben kapcsolódjon a BBS munkájához. Ez komoly változást igényel a BBS és a mozi kapcsolatában, mérlegelnünk kellett, kivel tudunk együtt dolgozni, kivel nem. Bármennyire elismerjük Horváth Gyuri munkáját, bármennyire szeretjük a Titanicot, de vele nem jött létre megfelelő kommunikáció. Nem éreztük azt a közösséget, amire a következő időszak nehézségeivel való szembenézéshez szükség lenne. A felmondás oka kommunikációs hiány. E mögött képtelenség hátsó gondolatot keresni, mert nincs. Szerencsétlen véletlen, hogy erre pont a Titanic előtt került sor, a papírokat még be kellett küldeni a munkaügyi hivatalba, kértem is, nehogy félreértse, nem az ízlésvilágának a megkérdőjelezése vagy a szakmai munkájának a minősítése ez, és nem is a Titanicot küldtük el - amit szívesen látunk ezután is a moziban -, hanem őt mint alkalmazottat. Mert ahogy ő dolgozik, az nem illik bele a BBS kollektív szellemébe. Tudom, nem jó érzés, ha valakinek felmondanak, de vannak ilyen változások az emberek és az intézmények életében.
